Minden nap ajándék!

Ma nagyon tartalmas és tanulságos napom volt, tele nevetéssel, vidámsággal, ÉLETTEL!

Reggel Bodyart-on kezdtem, ahol jó ideje nem voltam... ennek két oka is van, az egyik az én lustaságom, a másik pedig Anna, az oktató néhány héttel ezelőtti autóbalesete, ami után sokunk fejében megfordult szerintem, hogy lőttek az ő baromi jó hangulatú óráinak... Vasalt karral, leszakadt izmokkal LEHETETLEN mozogni, edzést tartani pláne, főleg belátható időn belül...

Na ehhez képest Anna már a múlt héten elkezdett edzéseket tartani, 7 héttel a balesete után... miután egy héttel korábban lefutotta a félmaratont, most hétvégén meg nem mellesleg egy sárkányhajóban eveztünk...  A mai edzésen - bár az elmúlt hetekben elég jól felhoztam már magam főleg futással a téli tespedésből - kb. a feléig szuper jó volt minden, meg is veregettem gondolatban a vállamat, aztán elkezdtem fáradni, főleg a karom... egyből a könnyebb utat választottam volna (magyarul nem csinálom a gyakorlatot, hanem pihenek), de ránéztem Annára, a hegre a karján és azt mondtam magamnak, hogy ha ő bírja csinálni, akkor nehogy már én nyavalyogjak meg lustálkodjak!! Ez a gondolat tovább is lökött pár kritikus ponton, de a vége felé bizony belepihentem... most mindenem jólesően fáj, de sebaj, csütörtök reggel rádolgozom :-)

Utána futás az irodába, (szó szerint, épp hogy elértem a vonatot befelé), kora délután volt egy nagyon vidám, jó hangulatú üzleti (úgy tűnik, sikeres) megbeszélésünk, egy gyors ebéd, majd egy másik üzleti megbeszélés, egy vak fiatalemberrel. Néhány hete vettem fel vele a kapcsolatot, beszéltünk telefonon, hihetetlen energia és erő volt a hangjában és ekkor derült ki, hogy ő nem lát...először kissé zavarba jöttem, hogy hogy is illik/kell beszélni, viselkedni egy úgymond "fogyatékos" emberrel (hogy utálom ezt a szót!!!), aztán hamar úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom ezzel, ugyanúgy kezelem, mint bárki mást! Mára sikerült megbeszélnünk egy találkozót, az iroda közelében lévő buszmegállónál találkoztunk, és teljesen természetes módon kezdtünk beszélgetni, megfogta a vállam és úgy haladtunk az iroda felé. Mivel nagyon közvetlen, barátságos volt az első pillanattól, nyíltan mertem kérdezni a sérüléséről is és gyorsan kiderült, hogy még humora is van: miután kissé meglökte az asztal szélén lévő csészét, felkiáltott: na, majdnem levertem, mint vak a poharat! És nem ez volt az egyetlen vicces szitu:-)

Közben persze egyre több mindent megtudtam róla, milyen sokoldalú, mennyi mindennel foglalkozik: saját webáruháza van, különböző oldalakat szerkeszt, blogot ír, öt éve él boldog házasságban, céljai, tervei vannak, imád ÉLNI, hálás egy csomó mindenért az életben...pedig amiket elmesélt az életéről, az alapján ez szinte elképzelhetetlen lett volna számomra, szinte LEHETETLEN... de semmi siránkozás, semmi kifogás, megy előre a céljai felé és mindezt vidáman!

Együtt baktattunk el a Nyugatiig, rengeteget nevettünk és úgy váltunk el, hogy még ha nem is lesz közös bizniszben részünk (de lesz ;-) ) akkor is egy élmény volt önmagában az, hogy megismertük egymást!!

Ültem hazafelé a vonaton, elnéztem a fásult, "egészséges" embereket, akik szidják a MÁV-ot, a kalauzt, a szomszédjukat, a párjukat, a gyereküket, a kormányt, a körülményeket, az időjárást; megmagyarázzák, hogy mit miért nem csinálnak, mibe miért értelmetlen eleve belekezdeni... és közben eszembe jutott ez a két ember, akik nem ismernek kifogást, akik simán megmagyarázhatnák, hogy mit miért nem csinálnak, de ehelyett inkább TESZIK, amit szeretnek vagy amit épp kell, hogy haladjanak előre! 

Néztem az elsuhanó harsányzöld bokrokat, a virágzó fákat, az itt-ott megcsillanó napfényt, hálát adtam, hogy egészséges vagyok, hogy tudok futni, hogy a reggeli edzéstől izomlázam van, hogy érzem, hogy élek, hogy van két imádnivalóan rosszcsont gyerekem, hogy rengeteg jó embert ismerek, hogy vannak igazi barátaim és hogy mindig van erőm felállni a padlóról, ha épp odakerülök :-) 

Igen, ez a nap is egy ajándék volt! :-)