Minden nap ajándék!

Néhány óra és 47 éves leszek...

Négy és fél éve írtam legutóbb. Lassan három éve élek Franciaországban, ahová 20 éves korom óta visszavágytam.
Pár hete gyökeresen és drasztikusan megváltozott az életem megint, ahogy a világon nagyon sok embernek és sajnos még többnek fog az elkövetkező időkben. Lezárult egy fontosnak hitt szakasz is az életemben, egy időben a járvány komolyabbá válásával. Úgy két hete nem voltam lent az óceán partján, ahová gyakran lejárok sétálni, futni vagy csak ülni és nézni a hullámokat, elmerengve hallgatni a morajlásukat: ez váltotta fel a Duna-parti csavargásokat. Le van zárva a part. Meg a parkok. Nem tudom, mikor mehetek le legközelebb. Be vagyok zárva, össze vagyok zárva magammal meg az emlékeimmel.

Pornic - photo by me

Tavasz van, az az igazi változékony, hol hideg, esős, hol meg - ahogy ma is - napsütötte újjászületés. A téli nyugalomból viharos gyorsasággal éled a természet, izgatottan repkednek, csicseregnek a madarak, egyre több rovar téved be a házba megzavarva a macska nyugalmát, akitől megkaptam már az idei első ajándék gyíkokat is... De mégis csend van. Nagyon nagy csend és nem az a kellemes, puha csend, hanem valamiféle nyugtalan, feszültséggel teli. Bizonytalan. Nem tudjuk mi lesz holnap, pláne holnap után, csak azt tudjuk, bár nem szívesen mondjuk ki - hátha így nincs akkora súlya -, hogy egyelőre csak romlik a helyzet. Tehetetlenek vagyunk. Jobban mondva annyit tehetünk és annyit kell most tennünk, hogy bezárkózunk, nem érintkezünk senkivel, nem találkozunk a barátainkkal, nem használjuk ki a jó idő nyújtotta lehetőségeket, várunk... nem tudjuk pontosan mire, meddig, csak magunkban reménykedünk, hogy hamarosan kimondhatjuk, vége! Hogy minden ott folytatódik, ahol abbamaradt, mintha csak egyfajta Csipkerózsika-álmot aludtunk volna.
Pedig semmi nem lesz ugyanolyan. Minden megváltozik, remélhetőleg mi, emberek is és a ránk kényszerített elszigeteltségben megtanuljuk megint értékelni azt, amink van és ami körülvesz minket. A családot, a barátokat, a várva várt visszanyert szabadságot, amit eddig természetesnek vettünk. Az utált rohanást, mert lesz megint miért, hová szaladnunk, a zsúfolt közlekedést, a munkahelyünket, a kollégákat, az emberekkel teli boltokat, a nyüzsgő partot, a sivalkodó gyerekeket, az életet!!

Photo by Torma Tímea

Addig meg? Egyelőre még munka itthonról, aztán (kényszer)pihenő. Újra elkezdek írni. Újra elolvasom a kedvenc regényeimet, meg azokat, amiket az utóbbi időben csak megvettem, de bele sem kezdtem az olvasásukba. Levágom a sövényt, megmetszem a bokrokat, kiszedem a járda kövei közül a mohát, minden nap megnézem, mennyit hajtott a hortenzia. Próbálom kordában tartani a mentát, ami már a fűben is nő. Századszor is elmagyarázom a macskának, hogy nem kell a házba gyík, sokkal jobb nekik kint és főleg egy darabban.
Belekezdek végre a spanyol nyelv elsajátításába, amit évek óta tervezek. Vagy csak kifekszem a napra és arról ábrándozom, milyen jó lesz újra megölelni a számomra fontos embereket, hogy milyen klassz lesz bepótolni az elmaradt születésnapot, megünnepelni, hogy élünk, hogy túléltük és hogy vagyunk egymásnak!

Néhány óra és 47 éves leszek...

Photo by me

Percek. Órák. Napok. Hetek. Hónapok. Évek. Egy élet. AZ élet. Az ÉN életem.

Mind-mind pillanatokból áll össze. MINDEN pillanatnak jelentősége van és ezek a pillanatok összefüggnek, egymásra épülnek, de ezt többnyire csak utólag látjuk, értjük meg.

Pillanatok. Nem figyelünk rájuk. Nem éljük meg, nem értékeljük őket. Elillannak.

Emberek. Nem figyelünk rájuk, nem éljük át igazán a velük eltöltött pillanatokat, sokszor nem értékeljük őket vagy amit tesznek. Értünk. Eltűnnek mellőlünk. 

Pedig a pillanatok is és az emberek is igazi kincseket rejtenek!! Értékes pillanatokat dobunk ki, értékes kapcsolatokat  hagyunk veszni, értékes embereket üldözünk el magunk mellől. Nem ezt akarjuk, nem így akarjuk. Tudjuk, mit kellene tenni, de nem tesszük. Tudjuk, mit nem kellene tennünk, mégis azt tesszük. Tudattalanul. Félelmünkben, kétségbeesésünkben... minden összekuszálódik, menekülnénk a valóság elől, a problémák elől, saját magunk elől. Megkérdőjeleződik minden. A sziklaszilárdnak vélt elvek, hitek; az út, amint járunk, az úton tanultak. Emberi kapcsolatok, értékrend és leginkább az önmagunkba vetett hit. A múlt, a jelen, a jövő. Minden.

Iszonyatosan begubóztam az utóbbi időben... tudtam eddig is, de talán ma szembesültem vele úgy igazán! Sokan nem értették, de hogyan is érthették volna, hiszen nem osztottam meg velük... beleburkolóztam a vélt vagy valós problémáimba, igyekeztem elbújni a világ elől, magam elől. Láthatatlanná válni, felvenni egy nemlét állapotot. És közben szenvedtem, szenvedek, mint a kivert kutya! Ez nem én vagyok, nem értem, mi történik, mit csinálok, miért teszem? Már szinte olyan vagyok, mint egy lakatlan szigetre vetődött hajótörött... legalábbis ezt akarom elhitetni magammal, de nem sikerül teljesen.... mert vannak olyan emberek a környezetemben, akik egyszerűen nem hagyják!

Ők sem értik, talán nem is akarják érteni, de elfogadják... hagyják, hogy vívjam meg a saját csatáimat, hogy küzdjek meg a saját démonaimmal. Tudják, hogy ez az én dolgom, senki nem teheti meg helyettem! De itt vannak... érzem a jelenlétüket, tudtomra adják, hogy akkor is szeretnek, akkor is elfogadnak, amikor üvöltve rohanok az ellenkező irányba! Hogy az ő kezük akkor is ki van nyújtva felém, csak rajtam múlik, mikor fogadom el...

Nem megy könnyen... az elfogadás nekem. Nyúlni a kinyújtott kéz után, pedig annyira szeretném!! A megbocsátás, magamnak. A bocsánatkérés. Az elengedés. Iszonyú nehéz! De gyakorlom és végtelenül hálás vagyok azoknak - még ha nem is mindig tudom kifejezni, kimutatni -, akik ezt mutatják nekem, türelemmel. Szeretettel. Rengeteg szeretettel. 

 Ezt a képet a napokban kaptam egy olyan embertől, akit nem túl rég ismerek, bár az első pillanattól kezdve olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást és tudtuk, hogy dolgunk van egymással. Többször megbántottam, bár nem volt szándékos. Nem mentség. Nem értem, nem tudom, hogy miért hisz bennem... Jobban, mint én saját magamban. Többet lát, mint amit én mutattam magamból. Sokkal többet. Még mindig tudjuk, hogy dolgunk van egymással. Talán nem az, amit elsőre gondoltunk. Vagy nem most. Sokat, nagyon sokat kapok tőle. Ma egy csomó pillanatot kaptam tőle ajándékba. Együtt adtunk, együtt tettünk másokért. Másokkal együtt. Felemelő volt. Jó volt újra egy közösséghez tartozni. 

Mindezt Szentendrén, ahol ezer éve nem jártam és miközben mentem át a Megyeri-hídon, eszembe jutott valaki. Hirtelen, élesen hasított belém a képe. Hónapok óta nem láttam, nem tudtam róla semmit. Felhívtam, eljött. Nagyon jó volt újra látni, átölelni. Vele nevetni. Leginkább magunkon, hogy milyen hülyék vagyunk... 

Ilyen pillanatokból áll össze az élet és az ilyen pillanatok tesznek boldoggá. Csak észre kell vennünk őket és hagynunk kell, hogy megtörténjenek! Mindig. Így lesz minden nap - mint a mai is - ajándék! Köszönöm! 

 Photo by Torma Tímea

Több, mint egy hete érlelgetem magamban ezt a bejegyzést, nem is tudom, hányszor ültem már neki... és igazából még most is csak halvány elképzeléseim vannak arról, hogy mit írjak... vagy inkább arról, hogy hogyan? Hogyan írjam le azt, ami bennem van, amit hurcolok, ami nagyjából megfoghatatlan, de mégis azt érzem múlt szombat óta, hogy le kell írnom... közben meg gyártom a kifogásokat: majd később, majd holnap; amikor meg nekiülök, csak bámulom a villódzó kurzort... Leírok pár szót, mondatot, majd kitörlöm. És már dühös vagyok magamra! Már megint halogatok, már megint ugyanazt a kört futom és valószínűleg ennek az oka is az, amiről ma írni akarok. Ha törik, ha szakad. Előjött a KOS és ma addig nem fekszem le, amíg le nem írom, mert már nyomaszt... szégyellem magam saját magam előtt és ez a szégyenérzet gyakorlatilag a mindennapjaim részévé vált... vagyis volt mindig is.

Miért KELL leírnom? Mi a cél? Önigazolás? Magyarázkodás? Az is, biztos. De leginkább megkönnyebbülést, megnyugvást várok tőle. Hogy letegyek egy olyan batyut, amit nem akarok tovább cipelni. Mert nem én választottam... vagy mégis? Azt mondják, a lélek választja a földi testet, sorsot, családot...

Ülök a kanapén betakarózva, nyakamban dorombol a Marcipán nevű macsek, én meg keresem a szavakat, közben a Gladiátor zenéje szól: olyan gyakran visszaköszön ez a dal az életemben az utóbbi hónapokban... Sokszor láttam a filmet, mindig tetszett a zenéje, hátborzongatóan felemelő! De igazából februárban "csapott arcon", ebből az érzésből született a http://mindennapajandek.blog.hu/2015/02/15/a_lancok_nelkuli_lelancolt_elefant. We are free now... Szabadság. Megint átértékelődött bennem ennek a szónak a jelentése, hogy nekem most mit jelent. Illetve, hogy szabad vagyok-e? Nem, nem vagyok. Még mindig fogva tart az a bizonyos lánc. De most már legalább tudom, mihez köt a lánc és miért. Eltéphető? Remélem... nem merem leírni, hogy hiszem.

Ha most egy filmet képzelek el, akkor a következő képek fekete-fehérben villannak fel egymás után: harmincas éveinek a közepén járó, kétszer elvált nő. Egyedül, vagyis az idős szülei segítségével neveli kiskamasz lányát. Kocsmája van, önálló; érthető módon nem túl népszerű a környékbeli asszonyok között, akiknek a férje az ő kocsmájából tér haza nap mint nap és nem is a fiús anyukák álma. Alacsony, törékeny, de erősnek látszó nő, a kor divatja szerint kontyban hordja a haját és úgy képzelem, sokat nevet. Pár év múlva ő lesz az anyám. Besétál a képbe egy nála 8 évvel fiatalabb magas, jóképű férfi, egyedüli gyerekként anyja szeme fénye. Egészen fiatal korától szertornázott, pilóta szeretett volna lenni, de az anyja annyira féltette, hogy ezt elég csúnya eszközökkel megakadályozta... így polgári foglalkozást választott (nem is tudom, az ő választása volt-e...), geofizikus észlelőként a nagy olajlázban járta az országot, fúrásokat mért, szép jövő állt előtte, szabad volt és már akkor sem vetette meg az italt és a haverok társaságát. Ő lesz majd az apám.

Mindent felforgató szerelem, amit mindkét család ellenzett. Botrány botrány hátán, házasság titokban, majd két elvesztett gyermek után megszülettem én, mint a család kézzelfogható szégyenfolja. Apám akart nagyon gyereket (anyut nem is tudom...), feladta a rengeteg távolléttel járó karrierjét: ez volt az ára annak, hogy én legyek. Fiúnak vártak. Egy halva született és egy néhány naposan elvesztett gyermek után anyám végigretteghette a terhességét. 

Ilyen energiákkal érkeztem a Földre. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy kisgyerekkoromból hány, a szüleimmel kapcsolatos emlékem van... tizenéves koromból több, de egyik sem pozitív. Nem tudom, hol siklott félre a nagy szerelem... hogy az egymásért, a közös életért vállalt áldozatok őrölték-e fel a kapcsolatukat, nem tudom... és sosem fogom megtudni. Talán nincs is jelentősége. De azt tudom, hogy 14-15 évesen határoztam el, hogy amint lehet, kilépek ebből a családból. Szégyelltem őket. Szégyelltem, ahogy éltünk. Szégyelltem, amikor a veszekedésüktől zengett az egész környék. Nem mertem az emberek szemébe nézni, mert nem akartam látni benne a szánalmat.

Azóta sok év eltelt, sok minden történt az én életemben, de ezt az energiát azóta hurcolom. És tudat alatt folyamatosan futtatom a hozzá kapcsolódó programot.

30/3-as sorsszámmal vagyok megáldva és a felnőtt életemben 33 éves koromban ütötte fel a fejét ez a dolog - akkor borult a bili a házasságomban is, amit én egy hatalmas szégyenként éltem meg eleinte, úgy éreztem magam, mintha meg lennék bélyegezve - , és igazából két éve folyamatosan fokozódik...

 "Gyártom magamnak" azokat a helyzeteket, amikben megszégyenülök, szégyenben maradok: olyan ígérekkel, amit nem tudok megtartani, sőt képes vagyok mástól is magamra venni ilyen helyzeteket. Vagy egyszerűen csak az "Élet hozza" őket... Gyakran azért, mert nem tudok nemet mondani, túlvállalom magam, mindenkinek segíteni akarok, mindenkit meg akarok menteni... (pedig előbb magamat kellene!). És mindig az utolsó (utáni) pillanatig azt képzelem, hogy majd én megoldom. Megbántok embereket, aztán húzom-halasztom a dolog helyrehozását, hallgatásba burkolódzom a kommunikálás helyett. És közben újabb helyzetet generálok, mintha keresném. Mert ez a megszokott. Mert ezt hozom. De nem akarom tovább vinni. Le akarom tenni, mert nem épít, hanem rombol és nem akarok többet rombolni!!! 

Mindig is olyan valaki voltam, aki iszonyatosan tud lelkesedni! Hihetetlen elánnal és energiával vágok bele dolgokba, majd ugyanolyan hirtelen abbahagyom őket, nem érdekelnek többé; vagy szépen folyamatosan, de rövid idő alatt elengedem őket. Ezt sokáig a KOS mivoltommal magyaráztam, de már nagyon zavart, hogy zsinórban adok fel elsőre nagyon ígéretes terveket: legyen az akár munka, akár párkapcsolat, akár szabadidős tevékenység, nekivágok,  majd abbahagyom pár hét elteltével. Természetesen gyakran ezekkel is szégyenteljes helyzeteket teremtve...

Jó ideje kerestem magamban ennek az okát, sokszor haragudtam magamra, sokszor elkeseredetten kutattam a forrást: időnként oda jutottam, hogy lehet, hogy nem is vagyok olyan jó ember, mint aminek gondolom magam? De sosem volt szándékosság a dologban, sosem bántottam meg akarattal és sosem vertem át tudatosan senkit! 

Ez inkább valamiféle menekülés... kudarctól való félelem? Szinte az összes párkapcsolatomból én léptem ki és egy kivétellel az összes munkahelyemen én mondtam fel. Veszteségtől való félelem...

Nem egyedül indultam a Földre. Ketten voltunk, de a másiknak valamiért vissza kellett fordulnia. Fájt. Nagyon fájt az elvesztése. És megelőzendő ennek megismétlődését, inkább én lépek ki mindenből előbb. Minél előbb... Ezen is változtatni AKAROK és most, hogy megértettem az okát és ki is mondtam, leírtam, hiszek benne, hogy könnyebben fog menni. Már most könnyebb!!! A lelkemnek. 

Persze nem fogok tudni egyik napról a másikra változni, mindent megváltoztatni, de hiszem, hogy lépésről lépésre, tudatos munkával menni fog! Biztos lesz még olyan bőven, amikor automatikusan bekapcsol a program, de igyekszem elcsípni és "átírni". Nem fogom tudni az összes elrontott kapcsolatot helyrehozni, de minden tőlem telhetőt megteszek. Hogy ki hogyan reagál rá, az már nem rajtam múlik. Biztos lesznek olyanok, akiknek ez már sok lesz a "spiriből" vagy szimplán belemagyarázásnak fogják fel, nem tudom. De őszintén szólva és "önző módon" elsősorban magam miatt született meg ez az írás. Hogy nekem legyen könnyebb.... Szégyen? Nem. Feladat. Már nincs bennem szégyenérzet a sorsom miatt, mert megértettem, hogy változtathatok rajta, még ha nem is könnyű. Vannak dolgok, amiket másképp csinálnék, de ezen már változtatni nem tudok. Sajnálom a helytelen döntéseimet és vállalom értük a felelősséget. Felelősséggel dönteni majd kiállni a döntésem mellett. Vagy megváltoztatni egy döntést, ha arra van szükség. De a változtatás felelősségét is vállalni. 

"A szégyen nagy tanító. Arra tanít minket, hogy elnézőbbek legyünk magunkhoz és másokhoz. Ez az őszinteség útja. A szégyen megoldása a mások és az önmagunk iránti együttérzésben rejlik, abban, hogy elfogadjuk magunkat, és hónunk alá csapva a szégyenünket sétálni induljunk." Kurt Tepperwein

Ezen a hétvégén ismét Életgyógyász tanfolyamon voltam... vagyis részben. Tegnap ott voltam, az egyik általam legjobban várt téma volt terítéken, NLP. Nagyon érdekes gyakorlatok voltak, jól éreztem magam, bár amikor az életfonalamat elsőként egy kötéltáncos köteleként láttam, az kissé megrémített... de most nem is erről szeretnék igazán írni, bár ahogy boncolgattuk a ma reggeli helyzetet, arra jutottunk, hogy a pocsék ébredésemnek némi köze azért van hozzá...

Szóval ma reggel olyan fejfájásra és fülzúgásra ébredtem egy amúgy is zaklatott alvásból (ami egyébként nem jellemző... fülzúgás=egyensúlyi probléma... kötéltánc, mint élet??), hogy képtelen voltam felkelni, így némi önmagammal vívott harc után lemondtam a mai tanfolyamot, gondoltam pihenek, blogot írok (két napja készülök a Szabadság című bejegyzésem második részének megírására), olvasgatok, heti tervet készítek, befejezem a hétfő reggel leadandó fordítást kényelmesen, stb.; szóval nagyjából a kanapén készültem eltölteni a napot.

Fél 11 körül azonban Karesz barátom, más néven SárkányKaresz (és ez nem a természetére utal) hívott, hogy micsinálok, jajneagonizáljakmár, különben is egész télen a jó időre vágytunk, itt van, negubózzakbe, hanem kapjam össze magam, menjek ki a levegőre és van 20 percem, hogy az alsógödi parton legyek sárkányozásra készen. Nem tudtam neki ellenállni :-)

Lezuhanyoztam, felöltöztem, bringára kászálódtam és akkor tűnt fel, hogy baromira fúj a szél, semmi másra nem vágyott a szaggató fejem... na de ha már kibújtam a takaró alól... legurultam a partra, persze ott még jobban fújt és kiderült, hogy heten vagyunk összesen, abból két gyerek mínusz Karesz fele, aki a kormányos is egyben... és hogy egy óra múlva várnak minket Felsőgödön, a Madarak és Fák Napja alkalmából szervezett rendezvényen, ahol be is állhatnánk akár a BodyArt bemutatóba. 

Mint viszonylag régi sárkányos elhelyezkedtem bal egyben (érdekes, hogy ugyan jobbkezes vagyok, de csak bal oldalon tudok evezni), mellettem egy 13 éves kajakos srác, aki tegnap jól kihajtotta magát, de indulásnál még igen lelkes volt! Elindultunk felfelé a Dunán, iszonyat szembeszélben... kis időbe telt, míg ráhangolódtunk a ritmusra (dobosunk nem volt) kitapasztaltuk a hullámzást aztán viszonylag jól haladtunk. Hamar beértünk a holtágba, ott szélcsend volt, kezdett a jónép fáradni, felmerült, hogy talán vissza kéne fordulni, hisz kb. negyed távnál vagyunk, kevesen vagyunk és ha kimegyünk a holtágból, akkor jön a fekete leves, még vagy másfél-két kilométeren keresztül. De nem adtuk fel! Kiértünk a főágra, pofán vágott a szél, de sütött a nap és csak húztuk, húztuk. Nem állhattunk meg pihenni, mert azonnal sodort visszafelé a szél, volt olyan szakasz, amit úgy tettünk meg, hogy szinte egyhelyben állt a hajó, hiába eveztünk ezerrel! Andris mellettem fáradt, elkedvetlenedett, elkezdte mondogatni, hogy ez nem fog menni, nem haladunk, túl közel sodort a víz a parthoz, de meg sem hallottam...  kiszúrtam a távolban a túloldalon egy homokpadot, ami akkor még alig látszott, de tudtam, hogy a célunkkal pont szemben van. Csak azt néztem. Nem érdekelt, mi van oldalt, hogy állunk egy helyben, csak a célra fókuszáltam és biztos voltam benne, hogy megcsináljuk!! Elkezdtem mondogatni, hogy dehogynem, megcsináljuk, egyre közelebb vagyunk, evezzünk lassabban, de húzzunk nagyobbakat, mondtam, hogy ha mi elöl nem evezünk rendesen, akkor a többiek sem fognak, meséltem neki a süket békáról, mindenféle motivációs videókról, amiket az utóbbi években láttam, az amerikai focis srácról, aki bekötött szemmel a pálya háromnegyedén átvitte a társát, hogy sokkal több van bennünk, mint amit elhiszünk magunkról és közben húztam és azt vettem észre, hogy nem fáj sem a hátam, sem a karom, hogy már a fejem sem fáj, hogy élvezettel csapom bele a lapátot a vízbe, hogy már tiszta víz mindenem de ez mekkora ajándék!!! Ajándék, ahogy süt a nap, ahogy a zöld megszámlálhatatlan árnyalata vesz körül, hogy egyre nagyobbnak látszik a homokpart, hogy már látom rajta az emberek alakját kirajzolódni, hogy már látom jobb oldalon a fák mögött a házakat és aztán feltűnt az a hely is, ahol ki fogunk kötni!! Már szinte gépiesen lapátoltam, nem kellett figyelni a mozdulatokra, csak arra, hogy a többiekben tartsam a lelket és hogy higgyék el, képesek vagyunk rá, megcsináljuk és ez milyen klassz érzés lesz!!

És egyszercsak ott voltunk. Odaértünk. Nem tudom hogyan. Boldogok voltunk, mindenkinek ragyogott az arca és alig hittük el, hogy tényleg megcsináltuk!! 

A folyamatos támasztástól totál merev lábakkal kászálódtam ki a hajóból, alig tudtam menni, Karesszal megöleltük egymást és megköszöntem neki, hogy kirángatott a punnyadásból mert ezzel megint bebizonyítottam magamnak, hogy a határaim sokkal kijjebb vannak, mint azt gondolom, hogy tényleg minden akadály legyőzhető, ha az ember csak a célra koncentrál és hogy egy újabb lépést tettem az igazi vezetővé válás felé, aki nem csak mutatja az utat, hanem elöl halad rajta és húzza magával a többieket! Ezért volt a reggeli fejfájás, az otthonmaradás...

A normál körülmények között 40-45 perces utat 75 perc alatt tettük meg, fantasztikus érzés volt célba érni, de az út alatt szerzett tapasztalat volt a mai nap igazi ajándéka!

Mert "az út, ami boldoggá tesz, nem a végcél..." (Idézet A békés harcos útja c. filmből)

A ma reggel a már-már szokásossá vált erdei kocogással kezdődött... el nem tudom mondani, mennyire feltölt az a háromnegyed óra a zöld szín megszámlálhatatlan árnyalatával, a különböző madárcsicsergésekkel, illatokkal, fényekkel! Eszembe jutott az a reggel, amikor a blogírás ötlete kipattant a fejemből... aztán azok a napok, amikor a gerincműtét utáni napokban feküdtem az ágyamban és csak reménykedtem abban, hogy fogok tudni rendesen járni... álmomban sem mertem gondolni, hogy majd futok, bringázom, evezek... 

Gyerekek még otthon ébredeztek, mikor eljöttem, tegnap este bandázás volt; de mire hazaértem magukhoz tértek és toporogtak a kis kezüket a hátuk mögött tartva, azzal az utánozhatatlan örömteli várakozással az arcukon, hogy vajon mit fog szólni Anya a meglepihez?? A suliban kézzel készített ajándék medál, versike a kísérőkártyán, ölelő karok a nyakam körül... Lili már önálló mondatokkal, apró gyöngybetűkkel írta le, hogy miért is szereti az anyukáját! Nyeltem a könnyeimet és hálát adtam azért, hogy ők vannak és hogy lassan olyan anyává válok, amilyenről mindig is álmodtam...

Elkészültünk, aztán elindultunk egy rendezvényre, aminek a szellemi atyja egy jóbarátom és célja az összefogás a fogyatékkal élő művészekért. Voltak énekesek, táncosok, hallottunk verseket, kiállítottak a szájjal és lábbal festő művészek de igazából a legnagyobb hatást rám a jeltáncosok tették, valamint az Operettszínház fiatal énekese, aki az egyik dalát egy fogyatékos lánnyal duettben énekelte el, valami felemelő érzés volt mindkettő!

Többször küzdöttem a könnyeimmel és nem voltam ezzel egyedül... az egyik, a feladott álmokról szóló dalnál a pár székkel arrébb ülő jócskán korosodó hölgy konkrétan zokogott... vajon milyen álmai lehettek? Talán van még olyan, aminek a megvalósításához nincs késő!! 

Nagyon örülök, hogy elvittem a gyerekeket is, hogy látták, hallották, átélték ezt a pár órát, hogy ezzel is tanítom őket a nyitottságra, az elfogadásra, arra, hogy látszólag fogyatékkal élő emberek mennyire teljes életet tudnak élni, mekkora életszeretet van bennük!! Hogy ők is harcolnak az álmaikért...

Hazafelé bementünk a kedvenc pizzériánkba, alig voltak rajtunk kívül, de pár perc ücsörgés, nevetgélés után arra lettem figyelmes, - láttam a gyerekeknek is feltűnt- , hogy egy női hang folyamatosan szid valakit, levegőt alig véve két pocskondiázó mondat között... Nagyon nem illett bele a napunkba ez a jelenet, próbáltam túllépni rajta, de lehetetlen volt; egyre hangosabb, gyűlölködőbb mondatok robbantak a levegőben és amikor kiderült számomra, hogy az illető ráadásul az édesanyjáról beszél, akkor fogtuk a cuccainkat és áttelepültünk egy másik helységbe, megbeszéltük, hogy erre nekünk semmi szükségünk és túl is tettük magunkat - legalábis látszólag  - a dolgon, bár nekem még most is vissza-visszacseng egy-egy mondat... Valószínűleg azért is, mert a haláluk után is hosszú évekig  - még ha nem is ilyen hangnemben - de vádoltam a szüleimet, hogy elvették a gyerekkoromat, tönkretették a saját életüket, hogy nem azt kaptam tőlük, amire vágytam, amire szükségem lett volna... Nagyon nehezen ment az elfogadás, a megbocsájtás és hosszú út vezetett oda, hogy ma már hálás vagyok nekik minden tanításért, hogy nem nekem kellett azt a sorsot felvállalnom, és már tudom, hogy mindig úgy cselekedtek, ahogy az adott helyzetben azt a legjobbnak látták... Az meg, hogy úgy éreztem, elvették az álmaimat, céljaimat, ahogy az övéiket is elvették, az igazából az én fejemben volt... én vettem el magamtól, senki más! Én hagytam...

Újra vannak álmaim, terveim, céljaim, ezekért már teszek is, erre tanítom a saját gyerekeimet is és támogatom őket abban, hogy merjenek álmodni, hogy ez az oktatási rendszer és a ma délutánihoz hasonló emberek nehogy kárt tegyenek az ő álmaikban is, hogy nem feltétlen az a jó, ami mindenkinek van és amit a nagy többség tesz...

Ma nagyon tartalmas és tanulságos napom volt, tele nevetéssel, vidámsággal, ÉLETTEL!

Reggel Bodyart-on kezdtem, ahol jó ideje nem voltam... ennek két oka is van, az egyik az én lustaságom, a másik pedig Anna, az oktató néhány héttel ezelőtti autóbalesete, ami után sokunk fejében megfordult szerintem, hogy lőttek az ő baromi jó hangulatú óráinak... Vasalt karral, leszakadt izmokkal LEHETETLEN mozogni, edzést tartani pláne, főleg belátható időn belül...

Na ehhez képest Anna már a múlt héten elkezdett edzéseket tartani, 7 héttel a balesete után... miután egy héttel korábban lefutotta a félmaratont, most hétvégén meg nem mellesleg egy sárkányhajóban eveztünk...  A mai edzésen - bár az elmúlt hetekben elég jól felhoztam már magam főleg futással a téli tespedésből - kb. a feléig szuper jó volt minden, meg is veregettem gondolatban a vállamat, aztán elkezdtem fáradni, főleg a karom... egyből a könnyebb utat választottam volna (magyarul nem csinálom a gyakorlatot, hanem pihenek), de ránéztem Annára, a hegre a karján és azt mondtam magamnak, hogy ha ő bírja csinálni, akkor nehogy már én nyavalyogjak meg lustálkodjak!! Ez a gondolat tovább is lökött pár kritikus ponton, de a vége felé bizony belepihentem... most mindenem jólesően fáj, de sebaj, csütörtök reggel rádolgozom :-)

Utána futás az irodába, (szó szerint, épp hogy elértem a vonatot befelé), kora délután volt egy nagyon vidám, jó hangulatú üzleti (úgy tűnik, sikeres) megbeszélésünk, egy gyors ebéd, majd egy másik üzleti megbeszélés, egy vak fiatalemberrel. Néhány hete vettem fel vele a kapcsolatot, beszéltünk telefonon, hihetetlen energia és erő volt a hangjában és ekkor derült ki, hogy ő nem lát...először kissé zavarba jöttem, hogy hogy is illik/kell beszélni, viselkedni egy úgymond "fogyatékos" emberrel (hogy utálom ezt a szót!!!), aztán hamar úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom ezzel, ugyanúgy kezelem, mint bárki mást! Mára sikerült megbeszélnünk egy találkozót, az iroda közelében lévő buszmegállónál találkoztunk, és teljesen természetes módon kezdtünk beszélgetni, megfogta a vállam és úgy haladtunk az iroda felé. Mivel nagyon közvetlen, barátságos volt az első pillanattól, nyíltan mertem kérdezni a sérüléséről is és gyorsan kiderült, hogy még humora is van: miután kissé meglökte az asztal szélén lévő csészét, felkiáltott: na, majdnem levertem, mint vak a poharat! És nem ez volt az egyetlen vicces szitu:-)

Közben persze egyre több mindent megtudtam róla, milyen sokoldalú, mennyi mindennel foglalkozik: saját webáruháza van, különböző oldalakat szerkeszt, blogot ír, öt éve él boldog házasságban, céljai, tervei vannak, imád ÉLNI, hálás egy csomó mindenért az életben...pedig amiket elmesélt az életéről, az alapján ez szinte elképzelhetetlen lett volna számomra, szinte LEHETETLEN... de semmi siránkozás, semmi kifogás, megy előre a céljai felé és mindezt vidáman!

Együtt baktattunk el a Nyugatiig, rengeteget nevettünk és úgy váltunk el, hogy még ha nem is lesz közös bizniszben részünk (de lesz ;-) ) akkor is egy élmény volt önmagában az, hogy megismertük egymást!!

Ültem hazafelé a vonaton, elnéztem a fásult, "egészséges" embereket, akik szidják a MÁV-ot, a kalauzt, a szomszédjukat, a párjukat, a gyereküket, a kormányt, a körülményeket, az időjárást; megmagyarázzák, hogy mit miért nem csinálnak, mibe miért értelmetlen eleve belekezdeni... és közben eszembe jutott ez a két ember, akik nem ismernek kifogást, akik simán megmagyarázhatnák, hogy mit miért nem csinálnak, de ehelyett inkább TESZIK, amit szeretnek vagy amit épp kell, hogy haladjanak előre! 

Néztem az elsuhanó harsányzöld bokrokat, a virágzó fákat, az itt-ott megcsillanó napfényt, hálát adtam, hogy egészséges vagyok, hogy tudok futni, hogy a reggeli edzéstől izomlázam van, hogy érzem, hogy élek, hogy van két imádnivalóan rosszcsont gyerekem, hogy rengeteg jó embert ismerek, hogy vannak igazi barátaim és hogy mindig van erőm felállni a padlóról, ha épp odakerülök :-) 

Igen, ez a nap is egy ajándék volt! :-)

Állok a Térben. Az Egységben. Becsukott szemmel, de még érzékelem a többieket. Zene. Végigborzongok: ez a Szabadság! Elmosolyodom, ismerős ez a szabadság érzés. Képek. Mozizom. Széttárt karral biciklizem, érzem a napsütést, a szellőt az arcomon. Emelném a karom, nem megy. Meg sem mozdul. Újra megpróbálom. Semmi. Csak a pánik.

Az eddigi ringatózás átvált egy a fogságban élő állatokéhoz hasonló kényszeres mozgássá. Egyedül vagyok, kiáltanék segítségért, de teljesen béna vagyok. 

Villanás.

Cirkusz, a színfalak mögött félhomály. Hatalmas szürke elefánt áll egy helyben egy karó mellett. Teljesen egyedül van, himbálózva topog, egyik lábáról a másikra áll. A lelke mélyén zöldellő szavannák képe, madarak, napfény, csorda, közösség, színek, illatok. 

Mozdulna, de nem megy, talán egy lépéssel most arrébb toporog. Feje lehajtva, hatalmas füleivel lemondóan legyez, szeme fénytelen. Bal első lábán egy vékony csíkban más színű a bőr, a gyerekkori lánc nyomai... 

Lenézek, lánc sehol, csak a bénultság.

Zokogok.

A mai napból két dolgot emelnék ki, ami megmosolyogtatott illetve valamilyen pozitív töltete volt (nem csak ez a kettő volt ám, csak még dolgom van :-) )

Közel az irodához van egy cipész. Utcafrontról nyíló pici, sötétbarna ajtó, ami mögött egyből egy 4-5 fokos lépcső vezet lefelé. Kinyitod az ajtót és megszólal egy szerintem még magnókazettára rögzített hang (a cipész bácsi hangja egyébként): Jó napot kívánok! Leérsz és mintha 40 évet mennél vissza az időben: igazi 70-es, 80-as évekbeli műhely: Szokol rádió, fa sámfa, ragasztó illat, indigókék köpeny a 70 év körüli bácsin... Milán elég nagy cipő-bakancs fogyasztó, valahogy mindig szétfocizza őket a suliban szünetben vagy délután. A novemberben vásárolt bakancsának a talpa itt-ott elvált már vagy 3 hete, kapott egy újat (meg sem merem nézni közelről, milyen állapotban van...), de gondoltam, megragasztatom az öreg cipésszel, jó lesz még focizni! El is vállalta, mondta, hogy egy óra múlva mehetek érte és mindenképpen menjek dél előtt, különben csak hétfőn jutok hozzá. Kifelé megnéztem a nyitva tartást (miközben az "automata" újra jó napot kívánt az ajtónyitásnál) és valóban, hétfőtől csütörtökig 8-12-ig van nyitva a bácsi. Visszamentem egy óra múlva (kicsit meglepődtem, hogy nem emlékezett rám...), kifizettem a kemény 600 Ft-ot a munkáért, kaptam róla nyugtát is és eljöttem. Elgondolkodtam, hogy valószínűleg nem a megélhetése miatt tartja nyitva a bácsi a mai napig a boltot 4 órát heti négy napban, hanem hogy elfoglalja magát, értelme legyen a napjainak, ne a tévénézés töltse ki az ideje nagy részét, hanem, hasznosnak érezze magát, legyen napirendje... egyébként is egy elég jókedélyű bácsi, remélem, még sokáig hordhatom hozzá Milán javításra szoruló cipőit és vehetek részt ezen az időutazáson!

A másik történet este játszódott le, az ebédlőasztalnál; én a kanapéról, csendes megfigyelőként hallgattam.. Milánnak ugye december 30-án van a születésnapja és olyankor csak a családi bulit szoktuk megtartani, a gyerekest később, amikor már mindenki túl van a bejglin, Szilveszteren, influenzán, stb. Idén február 20-án, jövő pénteken lesz ez a buli és Milán azt kérte, hogy csak pár barátját hívjuk el, viszont ők hadd aludjanak itt, ahogy tavaly is. Lilit meg "pateroljuk el" egy barátnőjéhez, hogy pasis buli legyen. Ok, rendben. Van egy "kemény mag" az osztályban,  és mivel öten vannak, az egyik kedvenc mesém, a Kungfu panda után szabadon "őrjöngő ötösnek" is szoktam hívni őket, plusz van egy "külsős" kisfiú, a barátnőm fia, akit egyébként az ötök is ismernek, összesen így lesznek hatan. Már lebeszéltem a szülőkkel mindent, de azért gondoltam, adjuk meg a módját, pár napja megvettem a meghívókat, de mivel tegnap meg tegnap előtt Milán morcos volt, mert nem kockulhatott, nem írta meg őket... én meg nem fogom helyette, úgyhogy vártam, mi lesz...

Ma este ketten nekiültek Lilivel, Lili volt a mitfárer :-)  Milán valami bődületesen rondán és olvashatatlanul ír (lehet, orvos lesz???) , a helyesírásáról és a hanyagságáról nemrég értekeztem... Együtt kiválogatták, hogy kinek milyen színnel ír Milán, Lili adogatta neki a filcet, a meghívót, a borítékot; bíztatta, hogy szépen írjon, hogy vigyázzon, kiférjen a szöveg, valami tündériek voltak! Néha lopva odanéztem és azt láttam, Milán iszonyatosan koncentrált, ahogy lassan formálta a betűket!! Amikor mindegyikkel végzett, akkor hívtak, hogy nézzem meg, tényleg nagyon szépek lettek, meg is dícsértem Milánt, hogy mennyire ügyes, ha odafigyel, Lilit meg hogy ilyen aranyosan segített neki, bíztatta! Annyira jó - és sajnos elég ritka - őket így látni, hogy igazi jó testvérek módjára segítik és nem gyepálják egymást, biztos azért van ilyen ritkán, mert különben nem tudnám értékelni :-D

Ma úgy keltem végre, hogy jaj, de jó, egészséges vagyok!! Annak ellenére érzem ezt, hogy még mindig igen rondán köhögök, de már nincs az a nyomorult, agyonvert érzésem. Régen terített le ennyire betegség, de sejtem, ez sem véletlen: "picikét"  túlpörögtem az elmúlt pár hónapban, gondolom pihennem kellett egyet :-)

Az elmúlt napokban csak ímmel-ámmal dolgoztam, bár volt olyan este, amikor még 11-kor a grafikussal egyeztettem Skype-n, de végre elindult az a weblap is, aminek a fordításán olyan sokat dolgoztam, nagyon jó érzés látni "élesben", kicsit olyan, mint amikor az ember először kézbe veszi az újszülött gyermekét :-) 

Tegnap, ma amúgy semmi extra nem történt, tegnap Milán is itthon volt, mert reggel fájt a feje, köhögött ő is, kapott egy szabadnapot, reméltem, hogy nem ragasztottam rá a nyavalyámat, de szerencsére nem; már napközben láttam, hogy nem beteg, csak kellett neki egy laza nap, hogy töltődjön.

Amúgy mostanában vért izzadok vele, illetve a hozzáállásával, múltkor már tettem róla említést, egyelőre a helyzet romlott... de azért nem adom fel, csak elhiszi egyszer, amit mondogatok neki, hogy ugyanazzal a hozzáállással csak ugyanazt az eredményt lehet elérni... ma már odajutottunk, hogy azt vágta hisztizve a fejemhez, hogy Lilinek mindent szabad, őt meg utálom :-( ... és hol van még a kamaszkor!!!!

Ma voltam először bent az irodában, jó volt újra társaságban lenni, jókat rötyögtünk, és jó kis stratégiákat dolgoztunk ki!! ;-)

Ma sok apró pozitívumról tudok beszámolni, mint: egyből találtam parkolóhelyet, végre vettem izzót  (mert ugye benne volt az ellopott-előkerült táskámban az eredeti, úgyhogy már nem olyan az irodám, mint egy barlang), négykor én mentem a gyerekekért a suliba és eljutottunk Milánnal fodrászhoz... és remélem, holnap már alig-alig köhögök, úgyhogy péntek reggel elkezdhetem a felkészülést a tavaszi Vivicittára! Ami azért is fontos nekem, mert pont Anyukám szülinapjára esik! Aznap lenne 80 éves... :-) úgyhogy érte fogom lefutni azt a 10 kilométert!