Szeretem ezt a szót. Jó hallani, jó kimondani, jó leírni... és nehéz megfogalmazni, mit is takar igazából. Valószínűleg, ahány ember, annyifélét ért alatta; sőt, élethelyzettől, kortól függően jelenthet ugyanannak az embernek mást és mást. 

Ezen a hétvégén többször szóba került, több helyzettel kapcsolatban felmerült ez a fogalom, biztos nem véletlenül... 

Tegnap este egy "kiscsoportos osztálytalálkozón" voltam. Gimnáziumban elég jó osztályközösségünk volt, bár igen kevesen jutottunk el az érettségiig. Kísérleti osztályként két nyelvet tanultunk emelt szinten, "válogatott" társaság voltunk, 26-an indultunk és 17-es osztálylétszámmal fejeztük be a negyediket. Aztán szétszéledtünk a világban: volt, aki itthon tovább tanult, volt, aki mint én is külföldön kötött ki, volt, aki férjhez ment, volt, aki elkezdett dolgozni. Nem nagyon tartottuk egymással a kapcsolatot, egy-két emberről tudtam hébe-hóba valamit. A 10 éves érettségi találkozón viszonylag sokan ott voltunk; én például annyit változtam az alatt a 10 év alatt (a középiskolás szőkés barna oroszlánsörényem tüsi fekete frizurává változott többek között), hogy az egyik hajdani osztálytársam odajött és bemutatkozott...  A 15 éves találkozó családos volt, egy gödöllői étteremben tartottuk, ahol a nagy kerthelyiségben elrohangáltak, eltotyogtak az apróságok; Lili akkor két éves volt, Milán pár hónapos, tologattuk a babakocsiban. Aztán csend évekig... a 20 éves elmaradt, illetve meg sem szerveződött, szép magyarsággal szólva. Viszont 2 évvel ezelőtt nyáron, heten lányok összejöttünk egy kis ötyére, kihasználva az alkalmat, hogy az egyik, Amerikában élő osztálytársnőnk épp itthon volt. Ugyanott volt az összejövetel, ahol a tegnapi is és olyan jól sikerült, hogy rendszert csináltunk belőle: úgy félévente összejövünk valamelyikőnknél, leegyeztetjük, ki, mit süt, főz, hoz inni és hajnalig beszélgetünk: röhögünk visítva a régi dolgokat felidézve vagy vesézzük ki a gyerekneveléssel kapcsolatos dolgainkat; illetve némi fanyar humorral fűszerezve mesélünk a pasiügyekről, házasságunkról, válásunkról és az azt követő időszakról; újrakezdésről, előnyökről, hátrányokról, és a visszanyert szabadságról... annak minden terhével és könnyebbségével együtt... elég szomorú statisztika, de hozzuk a magyar átlagot: hetünk közül egy valaki él házasságban, egy valaki még szingli, a többiek, öten túl vagyunk már egy vagy két váláson, egy-két-négy gyerekkel...

Tegnap valahogy szóba került a szabadság és az egyik lány azt mondta, hogy a szabadság önfegyelem. Mivel a témák igen gyorsan váltották egymást (mindent meg akarunk beszélni ilyenkor, ami az elmúlt fél évben történt), nagyon nem mélyedtünk el ebben, de valahogy megfogott ez a mondat... ma rákerestem és egy számomra nagyon érdekes idézetet találtam:

"Az emberek folyton a szabadságról beszélnek, de tulajdonképpen nem arra vágynak; felelőtlenséget akarnak. Szabadságot kérnek, de mélyen belül, tudattalanul, felelőtlenséget, szabadosságot akarnak.A szabadság érettség; a szabadosság gyerekes. Csu­pán akkor lehetséges a szabadság, amikor annyira egy­séges vagy, hogy el tudod fogadni a szabadság felelős­ségét. Azért nem szabad a világ, mert nem érettek az emberek. Sok mindennel próbálkoztak a forradalmá­rok az évszázadok során, de mind kudarcot vallott. Az utópisták folyton azon elmélked­nek, hogyan lehet szabaddá tenni az embert, de senkit nem érdekel igazán – mert az ember nem lehet szabad mindaddig, amíg nem válik egységessé. (...) Tehát, amikor azt mondom: „szabadság”, felelőssé­get értek alatta. Minél felelősségteljesebbé válsz, an­nál szabadabb is leszel, vagy minél szabadabbá válsz, annál inkább vállalod a felelősséget. Akkor nagyon ébernek kell lenned azzal kapcsolatban, hogy mit te­szel, és mit mondasz. Tudatosnak kell lenned még a legapróbb mozdulatodban is, mert nincs senki, aki irányítson. Amikor azt mondom neked, hogy szabad vagy, úgy értem, hogy isten vagy. A szabadság nem szabadosság, hanem hatalmas fegyelem.” Osho (Szabadság)

 Szabadság... a válás után legalább egy évbe telt, mire megtanultam jól érezni magam egyedül azokon a hétvégeken, amikor nincsenek velem a gyerekek; mire tudtam mit kezdeni a rám szakadt szabadsággal! Eleinte nagyon nem találtam a helyem, mikor egyedül maradtam otthon. Sosem felejtem el az első hétvégét, amit egyedül töltöttem: felébredtem, lementem a konyhába, csináltam egy kávét és egyik székről ültem a másikra, a kanapéról a fotelba, majd kimentem a teraszra... de sehol nem volt jó... Aztán szépen lassan kinyílt a világ, elkezdtem eljárogatni otthonról egyedül; a már elvált barátokkal, barátnőkkel, lettek új ismerőseim. Elkezdtem újra sportolni, jógára jártam, majd jött a bringázás... azaz újra jött, hisz kb. 10 éves koromtól az volt az életem... Akkortájt kaptam Apukámtól az első Szputnyik márkájú versenybringámat és hamar rájöttem, hogy minél többet és minél messzebb biciklizem, annál kevesebbet vagyok otthon... eléggé szabadjára voltam engedve, így 12-13 évesen már simán bejártam az Ecser, Maglód, Gyömrő, Vecsés útvonalat, keresztbe kasul... országúton, persze jóval kevesebb autóval, mint manapság. 16 évesen sportbaleset, térdműtét, bringa félretéve (nem is értem igazán, miért haragudtam meg rá, de hosszú-hosszú évekig elő sem vettem). 

Két éve meg egyre többet biciklizem... illetve mikor a gyerekeket már be lehetett tenni bringára szerelhető gyerekülésbe, kezdtem újra. Akkor még együtt éltünk a volt férjemmel és sokat mentünk úgy, persze nem túl nagy távokat, hogy ő vitte Milánt, én Lilit (egyszer egy leszállásnál ki is borítottam...), hazafelé általában mindkét gyerek aludt a hátunkra dőlve, bukóban :-) Azóta is sokat bringázom a gyerekekkel, már simán letekernek 30-40 km-t, nyáron készülünk egy egy 5-6 napos Balaton kerülésre! 

Tavaly, a negyvenedik születésnapomra az egyik legjobb Barátom épített nekem egy Giant országúti bringát! Szerelem első látásra, gyönyörű, könnyű, kényelmes és gyors! Addig egy MTB-vel kerekeztem, már elég szép távokat megtéve, de azóta egész mást jelent a bringázás! Az lett nekem az agymosás... amikor tele van az agyam hülyeségekkel vagy bánt valami, szomorú vagyok, feltekerek Verőcéig, Nagymarosig, Szobig, attól függ, mennyi időm van és mire hazaérek, azon kívül, hogy jólesően hulla fáradt vagyok, semmi bajom! :-) Megvannak a kis rituáléim: általában Verőcéig megyek egylevegővelizomból, ott lemegyek a Duna-partra, eszem egy fagyit a Vén Duna cukrászdában, majd tovább. Következő megálló Verőce vége volt, addigra kifogy a kulacsomból a víz, ott szoktam egy artézi kútnál megtölteni, de ma szomorúan tapasztaltam, hogy a kút eltűnt...majd Nagymaros: ha éhes vagyok, eszem a kedvenc bódémban egy lángost és elbeszélgetek a nénivel, évek óta ismerősként üdvözöljük egymást. Ha van időm/kedvem még felmegyek Zebegénybe vagy akár Szobig; ha nincs, akkor kifekszem egy stégre, vagy a homokos partra, esetleg ledobom a cipőm és mászkálok kicsit a vízben a Visegrádi várral szemben és mindenféléken gondolkodom... meg hálát adok nem is tudom kinek, hogy ezt megtehetem, hogy képes vagyok a megcsavarozott gerincemmel és a 41 évemmel 80-90 kilométereket tekerni, hogy élvezem a víz illatát, a madárcsicsergést, örülök, ha málnára, szederre bukkanok, ha lehagyok egy csapat nálam igencsak fiatalabb társaságot és még sorolhatnám :-)

És a váci nagy, egyenes lejtő odafelé, miután egy sunyi, hosszú emelkedőn felkaptatok... mindig eszembe juttatja az egyik kedvenc filmemet: az Angyalok városát... imádom a történetet, a színészeket, a zenéjét, a hangulatát, a mondanivalóját: a szabad akaratról, a tetteid következményeinek a vállalásáról, a pillanat varázsáról, a másik elfogadásáról, még ha nem is mindig érted; az élet apró örömeiről, a körte ízéről... Az egyik legszebb és legdöbbenetesebb rész számomra a film vége előtt nem sokkal látható: amikor Meg Ryan hazafelé biciklizik a reggeli napfényben egy erdőn keresztül: gurul, elengedi a kormányt, széttárja a karját és a Nap felé fordítja az arcát... nekem ez a jelenet maga a SZABADSÁG! Aki látta a filmet, az tudja, mi következik ez után.. aki meg nem, annak nem árulom el, nézze meg, érdemes! ... ha olyanom van, így megyek le azon a lejtőn...

Szabadság... a bringaút a váci börtön előtt visz el... szoktam kémlelni a rácsos ablakokat, de még soha nem láttam ott senkit... eszembe jut minden alkalommal, hogy akik bent vannak, ilyen-olyan bűncselekmények miatt és az ablakon kinézve a Dunát látják, a bringásokat, mit érezhetnek... mit gondolhatnak, a szabadságról. Megbánással gondolnak tettükre? Vágyakozva néznek ki és reményekkel telve várják a szabadulást, esetleg utálattal gondolnak a kint bringázókra, sétálgatókra és arra a bíróra mondjuk, aki szabadságvesztésre ítélte őket...? 

Szabadság... A lét elviselhetetlen könnyűsége, Milan Kunderától... a könyvet a volt férjem adta a kezembe még kapcsolatunk kezdetén (a leányfalui strandon kezdtem el olvasni és nem tudtam letenni), számtalanszor elolvastam azóta és mindig találok benne valami új mondanivalót... Kundera után szabadon lett egyébként a fiunk Milán... Ez a történet is a szabadság-szabadosság témát boncolgatja a férfi-nő kapcsolatra vetítve... ami ma megint csak visszaköszönt az életembe...elfogadás vagy elengedés, szabad akarat, döntés, annak felvállalása, türelem, segítség, szeretet.

"Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság... a küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet. Szeretni."  Hamvas Béla