Minden nap ajándék!

A ma reggel a már-már szokásossá vált erdei kocogással kezdődött... el nem tudom mondani, mennyire feltölt az a háromnegyed óra a zöld szín megszámlálhatatlan árnyalatával, a különböző madárcsicsergésekkel, illatokkal, fényekkel! Eszembe jutott az a reggel, amikor a blogírás ötlete kipattant a fejemből... aztán azok a napok, amikor a gerincműtét utáni napokban feküdtem az ágyamban és csak reménykedtem abban, hogy fogok tudni rendesen járni... álmomban sem mertem gondolni, hogy majd futok, bringázom, evezek... 

Gyerekek még otthon ébredeztek, mikor eljöttem, tegnap este bandázás volt; de mire hazaértem magukhoz tértek és toporogtak a kis kezüket a hátuk mögött tartva, azzal az utánozhatatlan örömteli várakozással az arcukon, hogy vajon mit fog szólni Anya a meglepihez?? A suliban kézzel készített ajándék medál, versike a kísérőkártyán, ölelő karok a nyakam körül... Lili már önálló mondatokkal, apró gyöngybetűkkel írta le, hogy miért is szereti az anyukáját! Nyeltem a könnyeimet és hálát adtam azért, hogy ők vannak és hogy lassan olyan anyává válok, amilyenről mindig is álmodtam...

Elkészültünk, aztán elindultunk egy rendezvényre, aminek a szellemi atyja egy jóbarátom és célja az összefogás a fogyatékkal élő művészekért. Voltak énekesek, táncosok, hallottunk verseket, kiállítottak a szájjal és lábbal festő művészek de igazából a legnagyobb hatást rám a jeltáncosok tették, valamint az Operettszínház fiatal énekese, aki az egyik dalát egy fogyatékos lánnyal duettben énekelte el, valami felemelő érzés volt mindkettő!

Többször küzdöttem a könnyeimmel és nem voltam ezzel egyedül... az egyik, a feladott álmokról szóló dalnál a pár székkel arrébb ülő jócskán korosodó hölgy konkrétan zokogott... vajon milyen álmai lehettek? Talán van még olyan, aminek a megvalósításához nincs késő!! 

Nagyon örülök, hogy elvittem a gyerekeket is, hogy látták, hallották, átélték ezt a pár órát, hogy ezzel is tanítom őket a nyitottságra, az elfogadásra, arra, hogy látszólag fogyatékkal élő emberek mennyire teljes életet tudnak élni, mekkora életszeretet van bennük!! Hogy ők is harcolnak az álmaikért...

Hazafelé bementünk a kedvenc pizzériánkba, alig voltak rajtunk kívül, de pár perc ücsörgés, nevetgélés után arra lettem figyelmes, - láttam a gyerekeknek is feltűnt- , hogy egy női hang folyamatosan szid valakit, levegőt alig véve két pocskondiázó mondat között... Nagyon nem illett bele a napunkba ez a jelenet, próbáltam túllépni rajta, de lehetetlen volt; egyre hangosabb, gyűlölködőbb mondatok robbantak a levegőben és amikor kiderült számomra, hogy az illető ráadásul az édesanyjáról beszél, akkor fogtuk a cuccainkat és áttelepültünk egy másik helységbe, megbeszéltük, hogy erre nekünk semmi szükségünk és túl is tettük magunkat - legalábis látszólag  - a dolgon, bár nekem még most is vissza-visszacseng egy-egy mondat... Valószínűleg azért is, mert a haláluk után is hosszú évekig  - még ha nem is ilyen hangnemben - de vádoltam a szüleimet, hogy elvették a gyerekkoromat, tönkretették a saját életüket, hogy nem azt kaptam tőlük, amire vágytam, amire szükségem lett volna... Nagyon nehezen ment az elfogadás, a megbocsájtás és hosszú út vezetett oda, hogy ma már hálás vagyok nekik minden tanításért, hogy nem nekem kellett azt a sorsot felvállalnom, és már tudom, hogy mindig úgy cselekedtek, ahogy az adott helyzetben azt a legjobbnak látták... Az meg, hogy úgy éreztem, elvették az álmaimat, céljaimat, ahogy az övéiket is elvették, az igazából az én fejemben volt... én vettem el magamtól, senki más! Én hagytam...

Újra vannak álmaim, terveim, céljaim, ezekért már teszek is, erre tanítom a saját gyerekeimet is és támogatom őket abban, hogy merjenek álmodni, hogy ez az oktatási rendszer és a ma délutánihoz hasonló emberek nehogy kárt tegyenek az ő álmaikban is, hogy nem feltétlen az a jó, ami mindenkinek van és amit a nagy többség tesz...