Minden nap ajándék!

Több, mint egy hete érlelgetem magamban ezt a bejegyzést, nem is tudom, hányszor ültem már neki... és igazából még most is csak halvány elképzeléseim vannak arról, hogy mit írjak... vagy inkább arról, hogy hogyan? Hogyan írjam le azt, ami bennem van, amit hurcolok, ami nagyjából megfoghatatlan, de mégis azt érzem múlt szombat óta, hogy le kell írnom... közben meg gyártom a kifogásokat: majd később, majd holnap; amikor meg nekiülök, csak bámulom a villódzó kurzort... Leírok pár szót, mondatot, majd kitörlöm. És már dühös vagyok magamra! Már megint halogatok, már megint ugyanazt a kört futom és valószínűleg ennek az oka is az, amiről ma írni akarok. Ha törik, ha szakad. Előjött a KOS és ma addig nem fekszem le, amíg le nem írom, mert már nyomaszt... szégyellem magam saját magam előtt és ez a szégyenérzet gyakorlatilag a mindennapjaim részévé vált... vagyis volt mindig is.

Miért KELL leírnom? Mi a cél? Önigazolás? Magyarázkodás? Az is, biztos. De leginkább megkönnyebbülést, megnyugvást várok tőle. Hogy letegyek egy olyan batyut, amit nem akarok tovább cipelni. Mert nem én választottam... vagy mégis? Azt mondják, a lélek választja a földi testet, sorsot, családot...

Ülök a kanapén betakarózva, nyakamban dorombol a Marcipán nevű macsek, én meg keresem a szavakat, közben a Gladiátor zenéje szól: olyan gyakran visszaköszön ez a dal az életemben az utóbbi hónapokban... Sokszor láttam a filmet, mindig tetszett a zenéje, hátborzongatóan felemelő! De igazából februárban "csapott arcon", ebből az érzésből született a http://mindennapajandek.blog.hu/2015/02/15/a_lancok_nelkuli_lelancolt_elefant. We are free now... Szabadság. Megint átértékelődött bennem ennek a szónak a jelentése, hogy nekem most mit jelent. Illetve, hogy szabad vagyok-e? Nem, nem vagyok. Még mindig fogva tart az a bizonyos lánc. De most már legalább tudom, mihez köt a lánc és miért. Eltéphető? Remélem... nem merem leírni, hogy hiszem.

Ha most egy filmet képzelek el, akkor a következő képek fekete-fehérben villannak fel egymás után: harmincas éveinek a közepén járó, kétszer elvált nő. Egyedül, vagyis az idős szülei segítségével neveli kiskamasz lányát. Kocsmája van, önálló; érthető módon nem túl népszerű a környékbeli asszonyok között, akiknek a férje az ő kocsmájából tér haza nap mint nap és nem is a fiús anyukák álma. Alacsony, törékeny, de erősnek látszó nő, a kor divatja szerint kontyban hordja a haját és úgy képzelem, sokat nevet. Pár év múlva ő lesz az anyám. Besétál a képbe egy nála 8 évvel fiatalabb magas, jóképű férfi, egyedüli gyerekként anyja szeme fénye. Egészen fiatal korától szertornázott, pilóta szeretett volna lenni, de az anyja annyira féltette, hogy ezt elég csúnya eszközökkel megakadályozta... így polgári foglalkozást választott (nem is tudom, az ő választása volt-e...), geofizikus észlelőként a nagy olajlázban járta az országot, fúrásokat mért, szép jövő állt előtte, szabad volt és már akkor sem vetette meg az italt és a haverok társaságát. Ő lesz majd az apám.

Mindent felforgató szerelem, amit mindkét család ellenzett. Botrány botrány hátán, házasság titokban, majd két elvesztett gyermek után megszülettem én, mint a család kézzelfogható szégyenfolja. Apám akart nagyon gyereket (anyut nem is tudom...), feladta a rengeteg távolléttel járó karrierjét: ez volt az ára annak, hogy én legyek. Fiúnak vártak. Egy halva született és egy néhány naposan elvesztett gyermek után anyám végigretteghette a terhességét. 

Ilyen energiákkal érkeztem a Földre. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy kisgyerekkoromból hány, a szüleimmel kapcsolatos emlékem van... tizenéves koromból több, de egyik sem pozitív. Nem tudom, hol siklott félre a nagy szerelem... hogy az egymásért, a közös életért vállalt áldozatok őrölték-e fel a kapcsolatukat, nem tudom... és sosem fogom megtudni. Talán nincs is jelentősége. De azt tudom, hogy 14-15 évesen határoztam el, hogy amint lehet, kilépek ebből a családból. Szégyelltem őket. Szégyelltem, ahogy éltünk. Szégyelltem, amikor a veszekedésüktől zengett az egész környék. Nem mertem az emberek szemébe nézni, mert nem akartam látni benne a szánalmat.

Azóta sok év eltelt, sok minden történt az én életemben, de ezt az energiát azóta hurcolom. És tudat alatt folyamatosan futtatom a hozzá kapcsolódó programot.

30/3-as sorsszámmal vagyok megáldva és a felnőtt életemben 33 éves koromban ütötte fel a fejét ez a dolog - akkor borult a bili a házasságomban is, amit én egy hatalmas szégyenként éltem meg eleinte, úgy éreztem magam, mintha meg lennék bélyegezve - , és igazából két éve folyamatosan fokozódik...

 "Gyártom magamnak" azokat a helyzeteket, amikben megszégyenülök, szégyenben maradok: olyan ígérekkel, amit nem tudok megtartani, sőt képes vagyok mástól is magamra venni ilyen helyzeteket. Vagy egyszerűen csak az "Élet hozza" őket... Gyakran azért, mert nem tudok nemet mondani, túlvállalom magam, mindenkinek segíteni akarok, mindenkit meg akarok menteni... (pedig előbb magamat kellene!). És mindig az utolsó (utáni) pillanatig azt képzelem, hogy majd én megoldom. Megbántok embereket, aztán húzom-halasztom a dolog helyrehozását, hallgatásba burkolódzom a kommunikálás helyett. És közben újabb helyzetet generálok, mintha keresném. Mert ez a megszokott. Mert ezt hozom. De nem akarom tovább vinni. Le akarom tenni, mert nem épít, hanem rombol és nem akarok többet rombolni!!! 

Mindig is olyan valaki voltam, aki iszonyatosan tud lelkesedni! Hihetetlen elánnal és energiával vágok bele dolgokba, majd ugyanolyan hirtelen abbahagyom őket, nem érdekelnek többé; vagy szépen folyamatosan, de rövid idő alatt elengedem őket. Ezt sokáig a KOS mivoltommal magyaráztam, de már nagyon zavart, hogy zsinórban adok fel elsőre nagyon ígéretes terveket: legyen az akár munka, akár párkapcsolat, akár szabadidős tevékenység, nekivágok,  majd abbahagyom pár hét elteltével. Természetesen gyakran ezekkel is szégyenteljes helyzeteket teremtve...

Jó ideje kerestem magamban ennek az okát, sokszor haragudtam magamra, sokszor elkeseredetten kutattam a forrást: időnként oda jutottam, hogy lehet, hogy nem is vagyok olyan jó ember, mint aminek gondolom magam? De sosem volt szándékosság a dologban, sosem bántottam meg akarattal és sosem vertem át tudatosan senkit! 

Ez inkább valamiféle menekülés... kudarctól való félelem? Szinte az összes párkapcsolatomból én léptem ki és egy kivétellel az összes munkahelyemen én mondtam fel. Veszteségtől való félelem...

Nem egyedül indultam a Földre. Ketten voltunk, de a másiknak valamiért vissza kellett fordulnia. Fájt. Nagyon fájt az elvesztése. És megelőzendő ennek megismétlődését, inkább én lépek ki mindenből előbb. Minél előbb... Ezen is változtatni AKAROK és most, hogy megértettem az okát és ki is mondtam, leírtam, hiszek benne, hogy könnyebben fog menni. Már most könnyebb!!! A lelkemnek. 

Persze nem fogok tudni egyik napról a másikra változni, mindent megváltoztatni, de hiszem, hogy lépésről lépésre, tudatos munkával menni fog! Biztos lesz még olyan bőven, amikor automatikusan bekapcsol a program, de igyekszem elcsípni és "átírni". Nem fogom tudni az összes elrontott kapcsolatot helyrehozni, de minden tőlem telhetőt megteszek. Hogy ki hogyan reagál rá, az már nem rajtam múlik. Biztos lesznek olyanok, akiknek ez már sok lesz a "spiriből" vagy szimplán belemagyarázásnak fogják fel, nem tudom. De őszintén szólva és "önző módon" elsősorban magam miatt született meg ez az írás. Hogy nekem legyen könnyebb.... Szégyen? Nem. Feladat. Már nincs bennem szégyenérzet a sorsom miatt, mert megértettem, hogy változtathatok rajta, még ha nem is könnyű. Vannak dolgok, amiket másképp csinálnék, de ezen már változtatni nem tudok. Sajnálom a helytelen döntéseimet és vállalom értük a felelősséget. Felelősséggel dönteni majd kiállni a döntésem mellett. Vagy megváltoztatni egy döntést, ha arra van szükség. De a változtatás felelősségét is vállalni. 

"A szégyen nagy tanító. Arra tanít minket, hogy elnézőbbek legyünk magunkhoz és másokhoz. Ez az őszinteség útja. A szégyen megoldása a mások és az önmagunk iránti együttérzésben rejlik, abban, hogy elfogadjuk magunkat, és hónunk alá csapva a szégyenünket sétálni induljunk." Kurt Tepperwein