Néhány óra és 47 éves leszek...
Négy és fél éve írtam legutóbb. Lassan három éve élek Franciaországban, ahová 20 éves korom óta visszavágytam.
Pár hete gyökeresen és drasztikusan megváltozott az életem megint, ahogy a világon nagyon sok embernek és sajnos még többnek fog az elkövetkező időkben. Lezárult egy fontosnak hitt szakasz is az életemben, egy időben a járvány komolyabbá válásával. Úgy két hete nem voltam lent az óceán partján, ahová gyakran lejárok sétálni, futni vagy csak ülni és nézni a hullámokat, elmerengve hallgatni a morajlásukat: ez váltotta fel a Duna-parti csavargásokat. Le van zárva a part. Meg a parkok. Nem tudom, mikor mehetek le legközelebb. Be vagyok zárva, össze vagyok zárva magammal meg az emlékeimmel.
Pornic - photo by me
Tavasz van, az az igazi változékony, hol hideg, esős, hol meg - ahogy ma is - napsütötte újjászületés. A téli nyugalomból viharos gyorsasággal éled a természet, izgatottan repkednek, csicseregnek a madarak, egyre több rovar téved be a házba megzavarva a macska nyugalmát, akitől megkaptam már az idei első ajándék gyíkokat is... De mégis csend van. Nagyon nagy csend és nem az a kellemes, puha csend, hanem valamiféle nyugtalan, feszültséggel teli. Bizonytalan. Nem tudjuk mi lesz holnap, pláne holnap után, csak azt tudjuk, bár nem szívesen mondjuk ki - hátha így nincs akkora súlya -, hogy egyelőre csak romlik a helyzet. Tehetetlenek vagyunk. Jobban mondva annyit tehetünk és annyit kell most tennünk, hogy bezárkózunk, nem érintkezünk senkivel, nem találkozunk a barátainkkal, nem használjuk ki a jó idő nyújtotta lehetőségeket, várunk... nem tudjuk pontosan mire, meddig, csak magunkban reménykedünk, hogy hamarosan kimondhatjuk, vége! Hogy minden ott folytatódik, ahol abbamaradt, mintha csak egyfajta Csipkerózsika-álmot aludtunk volna.
Pedig semmi nem lesz ugyanolyan. Minden megváltozik, remélhetőleg mi, emberek is és a ránk kényszerített elszigeteltségben megtanuljuk megint értékelni azt, amink van és ami körülvesz minket. A családot, a barátokat, a várva várt visszanyert szabadságot, amit eddig természetesnek vettünk. Az utált rohanást, mert lesz megint miért, hová szaladnunk, a zsúfolt közlekedést, a munkahelyünket, a kollégákat, az emberekkel teli boltokat, a nyüzsgő partot, a sivalkodó gyerekeket, az életet!!
Photo by Torma Tímea
Addig meg? Egyelőre még munka itthonról, aztán (kényszer)pihenő. Újra elkezdek írni. Újra elolvasom a kedvenc regényeimet, meg azokat, amiket az utóbbi időben csak megvettem, de bele sem kezdtem az olvasásukba. Levágom a sövényt, megmetszem a bokrokat, kiszedem a járda kövei közül a mohát, minden nap megnézem, mennyit hajtott a hortenzia. Próbálom kordában tartani a mentát, ami már a fűben is nő. Századszor is elmagyarázom a macskának, hogy nem kell a házba gyík, sokkal jobb nekik kint és főleg egy darabban.
Belekezdek végre a spanyol nyelv elsajátításába, amit évek óta tervezek. Vagy csak kifekszem a napra és arról ábrándozom, milyen jó lesz újra megölelni a számomra fontos embereket, hogy milyen klassz lesz bepótolni az elmaradt születésnapot, megünnepelni, hogy élünk, hogy túléltük és hogy vagyunk egymásnak!
Néhány óra és 47 éves leszek...
Photo by me
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.