Minden nap ajándék!

Ma van az immárom majd’ két hónapja tartó kijárási korlátozások utolsó napja.

Valami furcsa hangulat van rajtam reggel - vagy inkább tegnap este - óta, mint kisgyerekkoromban karácsony előtt, de mégis más. Tudom, hogy valami különleges közeledik, valami eddig ismeretlen. Érzem, hogy minden más lesz, mint “előtte”, valahol meg szeretném visszakapni a korábbi életemet, csak kicsit másképp. Megváltozott a világ és megváltoztak az emberek is ez alatt a két hónap alatt, tapasztalom magamon is a változást; tudom, mit nem akarok már semmiképp és mit szeretnék másképp. Szeretnék valamennyit megtartani ebből a lelassulásból, persze tisztában vagyok vele, hogy amint beindul a munka, a suli, a “napi rutin”, ez lehetetlen. De mégis. Aztán, hogy mennyi sikerül belőle, az a jövő zenéje.

 Amikor kiderült, hogy 4-6-8 hétig össze leszek zárva saját magammal és - kissé eltúlozva -, de elzárva a külvilágtól, a megszokott tevékenységektől, a munkától, a barátoktól, ismerősöktől, elképzelhetetlennek és végeláthatatlannak tűntek az előttem álló hetek. Visszatekintve nagyon gyorsan elteltek, nagyon tartalmasak voltak, nagyon nyugisak. Karanténban töltöttem a szülinapomat, ami - még egész az elején volt - nagyon furi és idegen volt annak ellenére, hogy nem éreztem magam egyedül. Elterveztem egy csomó mindent az itthon töltött hetekre, sok mindent meg is csináltam, de van, amibe bele sem kezdtem.

Eleinte igyekeztem valamiféle napirend szerint élni, beosztani a tennivalókat, de sokszor arra jutottam, hogy ááá, van egy csomó időm, így inkább azt csináltam, amihez épp kedvem volt és rájöttem, hogy ez milyen klassz!!

Amikor nem esik az eső, kint vagyok a kertben (van, amikor olyankor is, ha esik), sokszor eszembe jut magamról a Mamikám, ahogy jött-ment a virágok között. A reggeli rutin része lett, hogy köntösben, kávéscsészével a kezemben és a macskával a sarkamban végigjárom a kertet. Leszedem az elhervadt virágokat, dohogok a csigák miatt, örülök az új hajtásoknak, a leveleken megülő vízcseppeknek. A csendnek. A madárcsicsergésnek. Sokat olvasok, filmeket nézek vagy csak zenét hallgatva heverek a napon és igen, sokkal többet lógok a közösségi médián, mint “normál” esetben. Egyszerűen kell. A kapcsolattartás, a megosztás, hogy lássak embereket. Hogy tudjam, kivel mi van. Rengeteg új értéket fedezek fel! Jókat mosolygok a mémeken, az emberi kreativítás határtalanságán. Ámulok a hirtelen rendelkezésre álló idő következtében megszületett alkotásokon.

Ha van kedvem főzök, ha nincs, azt esszük, amit a hűtőben, fagyasztóban találunk. Amikor mindkettő kezd kongani, elmegyek bevásárolni. Erre is kialakult egy új szokás: két bolt van, ahová megyek ilyenkor. Meglehetősen márkahű vagyok, ha valami bejön, ahhoz ragaszkodom, most ez még hangsúlyosabb lett.

 Nem vagyok egy parázós alkat, de eleinte nagyon furán éreztem magam a kihalt utcákon, boltokban. Mintha valami apokalipszis utáni jelenet része lettem volna egy filmben. Maszkos emberek, mindenki gyanúsan méregeti a másikat, igyekszik nem észrevehetővé válni. Aztán hozzászoktunk ehhez is, kezdtek felengedni az emberek, alkalmazkodni a helyzethez. Tisztes távolból megvárni, amíg a másik válogat a zöldségek között majd egy mosollyal elengedni. Kb. 3 hét után mentem ki először az engedélyezett napi egy órás sétára, addig elvoltam a kertben. Nagyon kevés emberrel találkoztam, de az utca túloldaláról is biccentettünk, köszöntünk egymásnak. Most egy hete azt tapasztalom, hogy egyre többen vagyunk kint, mindenkinek elege lett ebből az elzártságból. Tegnap elmentem kocsit takarítani, szerintem sosem esett még ilyen jól! Idejét nem tudom, mikor tankoltam utoljára.

 Ami nagyon hiányzott és még mindig nem tudom, hogy hétfőtől lehet-e menni: az a part. A sirályok hangja. A hullámzás moraja. A vízpermet az arcomon. Az óceán illata. Ücsörögni a sziklákon. Szabadon jönni-menni, amikor kedvem tartja és az időm, lehetőségeim engedik. Azt hiszem, ez volt a legnehezebb ebben a korlátozásban, a tiltások. Hogy nem tehetek meg bizonyos dolgokat. A tudat, hogy nem szabad. Hogy baj lehet belőle. Még ha a korlátozások nagy része érthető is. Persze elfogadtam azt is, ami érthetetlen (futni lehet, egyedül, de bringázni nem... a mai napig nem találom benne a logikát).

 A következő 3 hétben olyan sokat nem fog változni az életem az eddigiekhez képest, bár akár változhatna is, a lehetőség adott lesz. Ez egy teszt időszak, kíváncsian várom, mi lesz a folytatása. Mindenki találgat: több beteg lesz-e, lesz-e második hullám, nyílnak-e a határok, mit lehet, mit nem nyáron. Az biztos, hogy sokkal kevésbé lesz mozgalmas az idei nyár, amint a tavalyi, maximum belföldön utazunk és az a nagy jövés-menés sem lesz nálunk, mint tavaly... nem lesznek rendezvények a városban, nem lesz repülőnap, amit mindig nagyon várunk.

 A munka ugyan lassan beindul, de minimum a hónap végéig maradok HO-ban, a vásárlási szokásaimon nagyon nem szeretnék változtatni. De amint lehet, megyek a partra és a barátnőimmel már egyeztetjük a márciusban elmaradt csajos összejövetel pótlását! Plusz 4 kg-val zárom a bezártságot, amit jó lenne gyorsan lepakolni, de valahogy ez sem izgat most olyan nagyon... (egész addig, amíg valamelyik kedvenc ruhadarabom nem jön majd rám).

De ami számomra jelenleg a legfontosabb: a héten megyek a fiamért, akit február óta nem láttam, együtt töltünk kicsit több, mint egy hetet!

És most fogom magam és lemegyek egy utolsó karanténos, igazoláskitöltős sétára!