Állok a Térben. Az Egységben. Becsukott szemmel, de még érzékelem a többieket. Zene. Végigborzongok: ez a Szabadság! Elmosolyodom, ismerős ez a szabadság érzés. Képek. Mozizom. Széttárt karral biciklizem, érzem a napsütést, a szellőt az arcomon. Emelném a karom, nem megy. Meg sem mozdul. Újra megpróbálom. Semmi. Csak a pánik.
Az eddigi ringatózás átvált egy a fogságban élő állatokéhoz hasonló kényszeres mozgássá. Egyedül vagyok, kiáltanék segítségért, de teljesen béna vagyok.
Villanás.
Cirkusz, a színfalak mögött félhomály. Hatalmas szürke elefánt áll egy helyben egy karó mellett. Teljesen egyedül van, himbálózva topog, egyik lábáról a másikra áll. A lelke mélyén zöldellő szavannák képe, madarak, napfény, csorda, közösség, színek, illatok.
Mozdulna, de nem megy, talán egy lépéssel most arrébb toporog. Feje lehajtva, hatalmas füleivel lemondóan legyez, szeme fénytelen. Bal első lábán egy vékony csíkban más színű a bőr, a gyerekkori lánc nyomai...
Lenézek, lánc sehol, csak a bénultság.
Zokogok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.