Az a bizonyos futás, amikor megszületett a blogírás ötlete... 2014. április 4., péntek. Azért ilyen emlékezetes ez a dátum, mert aznap volt Apukám halálának a 10. évfordulója.
Nagyon sok minden átfutott az agyamon a köröket róva Apuval kapcsolatban, az életéről, a haláláról, az azóta eltelt 10 évről és főleg az elmúlt pár hónapról, amiről még sokat fogok írni...Nem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk, sok fájdalmat, sérelmet hordoztam magamban vele kapcsolatban, bár azt hittem, "fejben" már mindent letudtam, feldolgoztam. Rengeteg minden történt azóta, de tavaly ősszel úgy éreztem, hogy megrekedt az életem. Tavasszal betöltöttem a 40-et (az a nap is megér majd egy egész bejegyzést...), több nagyon nagy lépésre szántam el magam és véghez is vittem őket (újabb bejegyzések témája), de a nagy áttörés csak nem akart jönni! Éreztem, hogy jó döntést hoztam, helyes az út, amit választottam; de valami hiányzott, valami blokkolt. És ekkor a "véletlen" elvezetett egy kineziológushoz, akitől óriási segítséget kaptam és kapok a mai napig! Az első 5 percben kiderült, hogy amikről azt hittem, feldolgoztam, azok bizony ott munkálkodnak a háttérben, blokkolva a terveimet, az életemet...
Rengeteget dolgoztunk a megbocsátáson, elfogadáson, elengedésen; sok-sok fájdalommal járt, de óriási megkönnyebbülést hozott! Egészen másképp gondolok már a szüleimmel való kapcsolatomra, átértékeltem egy csomó történést, rájöttem összefüggésekre, folyamatosan kerülnek a puzzle-darabok a helyükre.
Azon a bizonyos reggelen is ez járt a fejemben, miközben kocogtam az erdőben: csicseregtek ezerrel a madarak, beszűrődött a fák közt a napfény, és BOLDOG voltam :-) Az első 1-1,5 km többnyire nehezen megy, főleg reggel, amikor sokszor csak pár fok van, lassan járódnak be az izmaim. Úgy egy hónapja kezdtem intenzívebben futni, eleinte 2-3 alkalommal hetente, aztán szinte minden hétköznap reggel, miután letettem a gyerekeket a suliban. Sokat javult a kondim, de azért még az első kör döcögős...Aznap reggel is nehezen indult, volt, hogy legszívesebben megálltam volna és a tavaszi erdőben visszasétáltam volna a kocsimhoz. De eszembe jutott az előző este látott dán film (http://www.port.hu/hogy_szeretsz_elsker_dig_for_evigt/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=57160&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_topic_id=2), amiben egy fiatal fiú nyaktól lefelé lebénul egy baleset következtében... és belehúztam, és hálát adtam azért, hogy tudok futni és örültem annak, hogy fáj, hogy kapkodom a levegőt, hogy ÉLEK!!
Miután lefutottam a szokásos 4 körömet, futottam egy ötödiket... Apukám emlékére... mosolyogva, mert jó volt rágondolni, köszönetet mondani neki. Mindazon jóért, amit kaptam; a kevésbé jókért azért, mert tanultam belőlük és azoknak is köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki! :-)
És a cím: Minden nap ajándék. Pár évvel ezelőtt, miután kezdtem felépülni a gerincműtétem után, kipróbáltam a jógát. Persze eleinte úgy mozogtam, mint a Bádogember az Óz, a csodák csodájából; de kb. egy év után olyan gyakorlatokra voltam képes, amit sosem feltételeztem volna... rengeteget változtam fejben is, testileg is. A jógatanárnőm kedvenc mondása volt, hogy negyven felett minden nap ajándék! És tényleg! :-)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.