Minden nap ajándék!

A péntek estét illetve a szombatot Milánnal, a fiammal kettesben töltöttem. Lili az Apukájáéknál volt; időnként csinálunk ilyet, hogy minden figyelem az adott gyerekre irányuljon, csak vele foglalkozzunk. Ez egyben kívánság-nap is, ők mondják meg, mit szeretnének csinálni vagy együtt találjuk ki. 

Milán moziba akart menni. Túl nagy kínálat nem volt családi filmekből, így elég gyorsan eldőlt, hogy a Delfines kaland 2-t nézzük meg, amit nem is bántam, mert az első rész mindannyiunknak tetszett. Persze nem bírtam magammal és elolvastam előre néhány nézői kritikát: elég negatívak voltak (unalmas, csöpögős, túlidealizált, stb.), így abba is hagytam, lássuk a saját szemünkkel! Péntek este 7, egy budapesti pláza (ami már jó ideje nyitva van, de én még sosem jártam benne) mozija, a teremben voltunk vagy húszan. Az első rész dióhéjban: a történet egy tengeri emlősöket mentő központban játszódik Floridában. Főszereplője Winter, egy nőstény delfin, akinek egy baleset következtében amputálni kellett a farkát, majd egy lelkes orvos által készített protézissel éli az életét; rengeteg protézissel élő gyereknek, felnőttnek példát mutatva, reményt adva. Gondozója egy kamasz fiú, nagyon különleges és emberi kapcsolat alakul ki közöttük. 

A második részben Winter társa, egy idős delfin elpusztul és mivel nem lehet delfint magányosan fogságban tartani, el kell Wintert szállítani egy másik központba, amennyiben nem találnak neki rövid időn belül társat. Az utolsó pillanatban kerül mellé egy bébi delfin (Hope), akit halászok találnak partra vetve és aki először megijed a kissé rendellenesen úszó Wintertől. A vége persze happy end, összebarátkoznak, a mai napig együtt élnek, ahogy ezt a www.seewinter.com webkameráin láthatjuk is, ugyanis a film egy valós helyen játszódik és valós történetet dolgoz fel. Szerintem nem volt unalmas, sőt! Igen, néhol kicsit csöpögős volt, amerikai, de egy csomó mondandóját eltanulhatnánk! A fogyatékkal élőkkel való bánásmódtól kezdve a kitartáson át az egymásra odafigyelésig.

Mozi után beültünk a Mekibe (kettes számú Milán-kívánság, ritkán vagyok rávehető) és ahogy elnéztem az embereket, elgondolkodtam... 9 felé lett vége a filmek és mivel Glamour-napok voltak, több üzlet is tovább nyitva tartott. Tele volt a pláza emberekkel, főleg a kajálda rész fiatal társaságokkal; de számos kiöltözött nőt vagy egész családot láttam papírtasakokkal megrakva, ahol az apuka-férj-szerető szenvedő arccal igyekezett tartani a tempót a megvadult nőstényekkel. Válság van... aha, a fejekben és tényleg mindenkinek arra van pénze, ami fontos neki. Ültünk a Meki előtti asztalok egyikénél, körülnéztem és úgy éreztem magam, mint egy távolról idecsöppent Földönkívüli... alig vártam, hogy beüljünk a parkolóházban a kocsiba és Göd felé vegyük az irányt. Ennél a gondolatnál elmosolyodtam mert eszembe jutott, hogy az egyik hozzám hasonlóan gondolkodó barátnőmmel azt szoktuk mondani, hogy tisztára vidéki pi...ák lettünk, de ahogy elnéztem a plázában kavargó tömeget, ez szinte büszkeséggel töltött el... na meg aggodalommal, hogy hogyan neveljem úgy a gyerekeket, hogy ne ez legyen nekik az etalon! És hogy ne legyen egy olyan film unalmas, amiben nem szuperhősök öldöklik egymást vagy akár mentik meg a világot az ellenséges robotoktól, hanem emberi értékekről szól, még ha kicsit idealizált világban is.

A kedvenc részem egyébként az volt a filmben (talán mert sokat foglalkoztat ez a téma), amikor a Wintert gondozó kamaszfiú kap egy 3 hónapos ösztöndíjat egy az otthonától és a kedvenc delfinétől távoli helyen és nem tudja eldönteni, menjen-e. Tudja, hogy egy nem minden nap adódó lehetőségről van szó, de azt gondolja, nincs joga magára hagyni Wintert, akiért felelősséget vállalt. Kap ajándékba a Winter protézisét készítő orvostól (akit Morgan Freeman alakít egyébként) egy Nixon-korabeli zsebórát egy gyönyörű dobozban. Az óra nem jár, csak akkor indul el, ha megkocogtatjuk az üvegét, majd újra megáll. Mert hogy túl sok időt töltött mozdulatlanul a dobozban... ami nem biztos, hogy jó, nekünk embereknek sem: túl nagy a világ, ne egy dobozba zár(kóz)va éljük le az életünket! Menjünk, lássunk, tapasztaljunk, visszatérni a gyökerekhez mindig lehet! Ki kell lépni a komfortzónánkból, még ha eleinte kicsit félelmetes is! Elnéztem a tengerparti képeket és legszívesebben indultam volna...

Szombaton délelőtt tanultunk, aztán elbringáztunk Vácra, gyönyörű idő volt. Vittünk kiflit a kacsáknak, megebédeltünk, hazafelé körbejártuk párszor a váci horgásztavat és beszélgettünk, nevetgéltünk. Megérkezett Lili is és együtt átmentünk barátainkhoz goffrizni, beszélgetni... és csak reménykedni tudok abban, hogy ezekkel a programokkal is hozzájárulok ahhoz, hogy a gyerekeimnek pár év múlva ne a plázázás legyen a szellemi plafon.