Minden nap ajándék!

Tegnap, hosszú hétvége első napja.

Hajnali négykor a macskák trappolására ébredtem, úgyhogy kiraktam őket az udvarra és aludtam majdnem kilencig! Ez elég ritkán fordul elő velem, ahogy "öregszem", egyre korábban kelek, akkor is, ha megtehetném, hogy sokáig aludjak és ezzel együtt - bár éjszakai bagoly vagyok továbbra is - , egyre többször fordul elő az is, hogy tízkor kiesik a könyv a kezemből vagy elpilledek filmnézés közben.

Csomó dolgom lett volna itthon, el is kellett volna mennem itthonról, de már reggel éreztem, hogy semmihez nincs kedvem, minden szürke, 8 C-t mutatott a hőmérő. Egy darabig dohogtam magamban, hogy hogy lehetek ilyen, mikor annyi teendőm van, aztán megbékéltem a helyzettel, beültem egy kád vízbe és úgy döntöttem, megérdemlek egy édes semmittevős napot, lelkiismeret-furdalás nélkül! Innen a cím, pontosabban az egyik kedvenc filmemből, amit meg is néztem tegnap, kb. huszadjára: Ízek, imák, szerelmek a címe. Tökéletesen tudok azonosulni a főhősnővel, aki miután gallyra ment a házassága és nem találja a helyét, kivonja magát a forgalomból egy évre: eltölt négy hónapot Rómában, ahol elsősorban a kulináris élvezeteknek hódol; négyet egy indiai ashramban, ahol próbál lelki békét találni kisebb nagyobb sikerrel; négyet pedig Balin, ahol találkozik az új szerelemmel. Megunhatatlan film, mindig találok benne új mondanivalót, ahogy tegnap is.

Két mondat ragadott meg és gondolkodtatott el igazán, íme az első: "Talán az életem mégsem olyan kaotikus, csupán arra kell ügyelnem, hogy ne ragaszkodjak semmihez."

A jelenlegi életemre nem tudnék helytállóbb jelzőt találni, mint a kaotikus... néha azt érzem, hogy minden megrekedt, néha azt, hogy minden mozgásban van, vibrál, változik és persze sosem úgy, ahogy én szeretném. Ha eltervezek valamit, az sosem úgy alakul, ha nem tervezek, akkor minden váratlanul ér, sajnos megint elég sokat agyalok, sokszor cselekvés nélkül és aztán elkeseredek, hogy rossz úton haladok, már megint elrontottam valamit, jön a körülmények okolása, a másoké, majd az önvád.

Hétfőn teljesen magam alatt voltam, kértem Angit, a kineziológus angyalkámat, hogy segítsen, mert az őrület határán vagyok. Jó ideje nem voltam nála, az utóbbi hónapokban a családállításban találtam menedéket és azt kell mondjam, azon kívül szinte minden mást kizártam a magánéletemből... elhanyagoltam barátokat, nem jártam sehová, csak a gyerekekkel és jól bebetonoztam magam a csigaházamba... túlságosan ragaszkodom helyekhez, helyzetekhez vagy emberekhez; ezzel sokszor több kárt okozva, mintha könnyedén elengedném őket és teret adnék valami (még ismeretlen) újnak.

Anginál kaptam pár gyomrost, "kicsit" felnyitotta a szemem és most igyekszem az ott hallottakon dolgozni... itt kapcsolódik a második, tegnap a filmből kiragadott mondat: "A rombolás áldás, mert ez az egyetlen út az újjáépüléshez."

Hááát én elég sok mindent leromboltam magam körül az elmúlt egy évben (talán így kényszerített az Univerzum az elengedésre?) és sokszor sajnálattal gondolok rájuk, villognak a kérdőjelek a szemem előtt, jön a szokásos önvád, összeomlok, aztán megrázom magam és újratervezek, mint a GPS. Vagy hagyom magam sodródni az árral, mindkettőt egy szangvinikus KOS-hoz méltó szélsőséges mértékben.

Most ismét, mint az életemben már annyiszor egy nullponton vagyok (vagy inkább mínusz kettőn) és innen igyekszem először a nullára, majd feljebb jutni. Rengeteg dolog van folyamatban, a jövő héten sok minden eldől és már nagyon várom a változást, mert ebbe a mostani helyzetbe iszonyatosan belefáradtam, belefásultam és csak rombolok magam körül... Remélem, hogy az újjáépülésben meg tudok pár lerombolt dolgot, kapcsolatot menteni...

Visszaolvasva az irományomat, elég messze állnak a leírtak a címtől... vagy talán mégsem? Mert mindezek közepette tegnap tényleg egy ilyen napom volt, mert egyszerűen jól esett! Nem gondolni (vagy csak keveset) a teendőkre, a mi hogyan volt, van, lesz-re és egész nap a doromboló ciccek társaságában édesen tenni a semmit! Megnézni egymás után három (!) filmet, lazán otthagyni a mosatlant a mosogatóban, a jóleső melegből nézni a kint szitáló esőt és barátkozni a gondolattal, hogy minden úgy van jól, ahogy van... ami most messze nem tűnik jónak az is, hisz céllal van jelen az életemben.