Minden nap ajándék!

Percek. Órák. Napok. Hetek. Hónapok. Évek. Egy élet. AZ élet. Az ÉN életem.

Mind-mind pillanatokból áll össze. MINDEN pillanatnak jelentősége van és ezek a pillanatok összefüggnek, egymásra épülnek, de ezt többnyire csak utólag látjuk, értjük meg.

Pillanatok. Nem figyelünk rájuk. Nem éljük meg, nem értékeljük őket. Elillannak.

Emberek. Nem figyelünk rájuk, nem éljük át igazán a velük eltöltött pillanatokat, sokszor nem értékeljük őket vagy amit tesznek. Értünk. Eltűnnek mellőlünk. 

Pedig a pillanatok is és az emberek is igazi kincseket rejtenek!! Értékes pillanatokat dobunk ki, értékes kapcsolatokat  hagyunk veszni, értékes embereket üldözünk el magunk mellől. Nem ezt akarjuk, nem így akarjuk. Tudjuk, mit kellene tenni, de nem tesszük. Tudjuk, mit nem kellene tennünk, mégis azt tesszük. Tudattalanul. Félelmünkben, kétségbeesésünkben... minden összekuszálódik, menekülnénk a valóság elől, a problémák elől, saját magunk elől. Megkérdőjeleződik minden. A sziklaszilárdnak vélt elvek, hitek; az út, amint járunk, az úton tanultak. Emberi kapcsolatok, értékrend és leginkább az önmagunkba vetett hit. A múlt, a jelen, a jövő. Minden.

Iszonyatosan begubóztam az utóbbi időben... tudtam eddig is, de talán ma szembesültem vele úgy igazán! Sokan nem értették, de hogyan is érthették volna, hiszen nem osztottam meg velük... beleburkolóztam a vélt vagy valós problémáimba, igyekeztem elbújni a világ elől, magam elől. Láthatatlanná válni, felvenni egy nemlét állapotot. És közben szenvedtem, szenvedek, mint a kivert kutya! Ez nem én vagyok, nem értem, mi történik, mit csinálok, miért teszem? Már szinte olyan vagyok, mint egy lakatlan szigetre vetődött hajótörött... legalábbis ezt akarom elhitetni magammal, de nem sikerül teljesen.... mert vannak olyan emberek a környezetemben, akik egyszerűen nem hagyják!

Ők sem értik, talán nem is akarják érteni, de elfogadják... hagyják, hogy vívjam meg a saját csatáimat, hogy küzdjek meg a saját démonaimmal. Tudják, hogy ez az én dolgom, senki nem teheti meg helyettem! De itt vannak... érzem a jelenlétüket, tudtomra adják, hogy akkor is szeretnek, akkor is elfogadnak, amikor üvöltve rohanok az ellenkező irányba! Hogy az ő kezük akkor is ki van nyújtva felém, csak rajtam múlik, mikor fogadom el...

Nem megy könnyen... az elfogadás nekem. Nyúlni a kinyújtott kéz után, pedig annyira szeretném!! A megbocsátás, magamnak. A bocsánatkérés. Az elengedés. Iszonyú nehéz! De gyakorlom és végtelenül hálás vagyok azoknak - még ha nem is mindig tudom kifejezni, kimutatni -, akik ezt mutatják nekem, türelemmel. Szeretettel. Rengeteg szeretettel. 

 Ezt a képet a napokban kaptam egy olyan embertől, akit nem túl rég ismerek, bár az első pillanattól kezdve olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást és tudtuk, hogy dolgunk van egymással. Többször megbántottam, bár nem volt szándékos. Nem mentség. Nem értem, nem tudom, hogy miért hisz bennem... Jobban, mint én saját magamban. Többet lát, mint amit én mutattam magamból. Sokkal többet. Még mindig tudjuk, hogy dolgunk van egymással. Talán nem az, amit elsőre gondoltunk. Vagy nem most. Sokat, nagyon sokat kapok tőle. Ma egy csomó pillanatot kaptam tőle ajándékba. Együtt adtunk, együtt tettünk másokért. Másokkal együtt. Felemelő volt. Jó volt újra egy közösséghez tartozni. 

Mindezt Szentendrén, ahol ezer éve nem jártam és miközben mentem át a Megyeri-hídon, eszembe jutott valaki. Hirtelen, élesen hasított belém a képe. Hónapok óta nem láttam, nem tudtam róla semmit. Felhívtam, eljött. Nagyon jó volt újra látni, átölelni. Vele nevetni. Leginkább magunkon, hogy milyen hülyék vagyunk... 

Ilyen pillanatokból áll össze az élet és az ilyen pillanatok tesznek boldoggá. Csak észre kell vennünk őket és hagynunk kell, hogy megtörténjenek! Mindig. Így lesz minden nap - mint a mai is - ajándék! Köszönöm! 

 Photo by Torma Tímea