Minden nap ajándék!

Negyedik hete tombol a nyári szünet és egy hete nálam is úgy igazából, mivel a gyerekeim az Apukájukkal nyaralnak a Balatonnál, így gyakorlatilag "semmi dolgom". Ez persze nem azt jelenti, hogy nem csinálok semmit, de nem kakaókészítéssel kezdem a napot, nem csordul ki állandóan a szennyeskosárból a ruha, nem kell elpakolnom fél m3 gyerekjátékot, ha le akarok ülni a kanapéra és csak a saját cipőimben esek hasra az előszobában (mert a macskák mindig szanaszét pofozzák őket!).

Hihetetlen, hogy már 4 hét eltelt a nyári szünetből, lassan a felénél járunk... Az első héten bejárós táborban voltak a gyerekek, Milán kung-fu edzője tartotta, de volt benne minden: foci, tollas, sárkányhajózás, bringázás és az egésznek a megkoronázása egy tábortüzes-szalonnasütős-sátorozós Duna-parton alvás (na jó, volt benne egy kis isteni málnapálinkázás és a gyerekek kaptak alkoholmentes citromos sört is) :-) Páran szülők is lent aludtunk a biztonság kedvéért, volt olyan gyerek a tizenakármennyiből, aki életében először aludt sátorban. Nagyon jól sikerült az egész, bár másnap reggel igen intenzív és hideg szél ébresztett minket (na meg szokás szerint Milán, honnan örökölte ezt a koránkelést???).

Általános iskolás koromban többször voltam úttörőtáborban, Nagyvisnyón és még egy helyen, aminek a neve nem jut eszembe... Talán hatodik után engedtek el először a szüleim, pedig amúgy nem voltam az az agyonféltett gyerek. 6-8 személyes, nagy katonai sátrakban aludtunk, és emlékszem egy alkalomra, amikor olyan nagy esőzést követően mentünk le a táborba, hogy mezítláb, térdig felhajtott nadrágban dagasztottuk a sarat, nem volt értelme cipőt húzni; még a tábori felszerelést szállító platós ZIL is tengelyig süllyedt. Imádtam ezeket a táborokat, amikor kiszabadultunk otthonról; ment a bandázás, kirándultunk, volt éjszakai bátorságpróba és még a reggeli, úttörőnyakkendős zászlófelvonásnak is megvolt a varázsa! Meg a krumplipucolásnak, mikor a tábori konyhára osztottak be. Na meg az esti tábortüzeknek, ahol A börtön ablakában-tól kezdve az Eger városán át a Bunkócskáig számtalan nótát énekeltük. Közben beugrott a hely neve: Káptalanfüred! 

Jártam sporttáborba is, amikor annyi idős lehettem, mint most a lányom, 10 körül. Akkor tört ki Magyarországon a Moncsicsi-láz és kaptam a táborra egy strandkorlátkék sporttáskát, amin két nagy Moncsicsi virított, hú, de büszke voltam rá! Ráadásul egyedül járhattam, busszal, pedig a táborban a kisebbek közé tartoztam.Talán ott derült ki, hogy a labdaérzékem nulla, futni viszont elég jól tudtam, kicsi voltam és fürge.Tanultunk sakkozni (na azt azóta sem tudok) és abban az évben volt valami nemzetközi szabadtéri atlétikaverseny, oda is kivittek minket, gyűjtöttük az autogramokat a futóktól. Hová tehettem vajon őket?

A nagyszüleim 8 házzal arrébb, ugyanabban az utcában laktak, mint mi, irigyeltem azokat a gyerekeket, akiknek vidéken éltek rokonai és náluk töltötték a szünidő egy részét. A szüleimmel többnyire egy-egy hetet nyaraltunk a Balatonon, az első ilyen emlékem úgy 4 éves koromra tehető. Balatonakarattyán vagyunk, megyek fel a partról, kezemben egy kék műanyag pohár meg egy zacskóban kecskeköröm. Van egy Boney M szám, amit ha meghallok, a mai napig ez a kép ugrik be, érzem a víz és a sült hekk illatát, a halsütőből szólt a zene.

Rengeteg balatoni emlékem kötődik a Tesómhoz és Balatonkeneséhez, ott volt a vállalati üdülő, ahová 13-14 évesen már egyedül, vonattal mentem. Óriási pingpong partikra emlékszem, nagy fürdésekre, napozásra és arra, hogy ha eltűnt egy-egy ember a vízben, az épp ott nyaraló vízügyes kollégákhoz jöttek tanácsért, akik a Balatont ismerve kimatekozták, hogy kb. hol kell keresni az illetőt. Lajosoknak hívtuk a vízi hullákat gyűjtőnéven, már nem is tudom, honnan jött ez az elnevezés...

Aztán Balatonszárszó, ahol a barátnőmékkel nyaraltam és amiről a Házibuli 2. jut eszembe, akkor adták moziban, ott néztük meg... na meg az 1985-ös (khm...) földrengés, amit átéltünk: arra ébredtünk, hogy csörömpölnek a poharak a szekrényben és leng a csillár! Többször voltam velük nyaralni, vagy mi vittük őt magunkkal. Például Csisztapusztára: ez egy pici település Balatonfenyvestől nem messze, amit autón kívül csak kisvasúttal lehetett annak idején megközelíteni. Ott béreltünk egy kis házat, aminek az udvar végében volt a wc-je és a ház előtt tollasoztunk az egyforma miniruhánkban, amit a barátnőm Amerikában élő nagynénje küldött. Fura, hogy milyen élénken élnek bennem egyes képek! Na meg amikor Balatonfenyvesen a kisvasútra várva még elmentünk fagyizni (csak ketten voltunk lányok, én talán 11-12 lehettem) és lazán otthagytuk a táskáinkat az állomáson a padon, majd visszaérve meglepődtünk, hogy nem voltak ott... szerencsére a bakter látta a jelenetet; ő vitte be a táskáinkat és vigyázott rájuk... hihetetlen naívak (vagy felelőtlenek?) voltunk !

Na és ha nyár, akkor Palatinus... az volt az egyik kedvenc helyünk, pedig nem a szomszédban volt! Általában az Örsön találkoztunk jó korán, onnan mentünk együtt. Leszálltunk a villamosról a Margit-szigetnél és besétáltunk a strandig; estig feküdtünk a napon, olvastunk, naplót írtunk, vihogtunk, néha bementünk a hullámmedencébe, főtt kukoricát ettünk, fagyiztunk, miénk volt a világ! 

Üllő... a már sokszor emlegetett barátnőm nagymamája lakott ott, úgy 14 éves koromtól lejártunk nyaranta hozzá pár napra. Már maga a vonatozás is izgalmas volt... aztán a séta Mami házáig, a hűvös parasztház, a finomságok, amikkel Mami várt, a mindig rendezett kert, ahonnan leszedés után egyből ettük a borsót, paradicsomot, meggyet. És a haverok, akiket az évek során megismertünk... a fiú a szomszédból, az ő barátai, a Virág néni fagyizója felé vezető sétáink során megismert hozzánk hasonló fiatalok... akikkel összekrétáztuk az aszfaltot, házibuliba mentünk, és bizony időnként szegény Mami halálra aggódta magát, hogy hol vagyunk... persze ezt akkor nem értettük, nem éreztük át, én mostanában kezdem, ahogy lassan, fokozatosan engedem el a gyerekek kezét...

Most először töltök két hetet a gyerekek nélkül, eddig egy hét volt a maximum és bár tudom, hogy jó helyen vannak, fura... eltelt az első hét, hazudnék, ha azt mondanám, hogy rossz volt, megtanultam jól érezni magam nélkülük, kell a töltődés nekem is. A hét elején listát írtam a teendőimről (hűtőt leolvasztani, papírokat rendbe tenni, játékokat átválogatni, stb.), szépen fogynak a tételek, de a játékválogatás pl. hátra van még, az nagy falat! Egyik nap itt aludt a barátném, csajos estét tartottunk. Imád (és tud is!) fotózni, elmentünk csavarogni Vácra, ahol számtalan, fényképre kívánkozó régi ház, kapu, kandeláber van! Csinált is majd' 100 képet, én meg arra jöttem rá, hogy elkezdtem másképp látni a dolgokat! Mindig is szerettem a fényképeket, de azt gondoltam, hogy nekem nincs hozzá szemem. Hogy nem vagyok képes meglátni, mit lehetne kihozni egy-egy apró részletből. Most pedig azon kaptam magam, hogy keresem, kutatom őket! Kezd ráállni a szemem, aztán hogy mi lesz belőle, az majd elválik... mindenesetre előszedtem a fényképezőgépet, most barátkozunk. Még egy fényképes programom volt a héten: átnéztem vagy 5000 képet az elmúlt 10 évről és kiválogattam azt a kb. százat, ami bekerül egy fotókönyvbe és a lányom megkapja a tizedik szülinapjára, amikor hazajön a nyaralásból; egy meglepi buli kíséretében, de erről pszt! ;-)

Kedden délután voltam a Szent László Kórházban mesét olvasni gyerekeknek... jó pár héttel ezelőtt egy ismerősömtől hallottam erről  programról és már akkor eldöntöttem, hogy jelentkezem rá, direkt egy olyan időpontot választottam, amikor nincsenek velem a gyerekek. És persze a fertőzőbeteg osztályt szemeltem ki, gondoltam oda nem sokan akarnak menni, volt is hely bőven. Mivel nem lehetett előre tudni, hogy milyen nemű, korú gyerekek lesznek, egy kisebb bőröndnyi mesekönyvet vittem magammal. Egy 7 éves kislánynak, Fruzsinak olvastam, Cipelő cicákat majd Pöttyös Pannit választott. Bementem egy 5 éves kisfiúhoz is, de ő nyűgös volt, nem volt kedve mesét hallgatni, így ott nem jártam sikerrel. De így is jó érzés volt, gondoltam meg is nézem a következő időpontot és némi meglepetéssel, de örömmel tapasztaltam, hogy augusztus végéig az összes - a programban részt vevő - budapesti kórházban minden időpont foglalt! Úgyhogy majd szeptemberben.

Tegnap délután pedig újra családállításon voltam, segítőként, már nem is tudom, hányadik alkalommal, "függő" lettem. 3 állítás volt, mindháromban az elejétől szerepeltem és bizony egyik nehezebb volt, mint a másik, kaptam a feladatokat rendesen, de egyik sem volt véletlen... ezt a szót amúgy is töröltem a szótáramból. Volt félelmetes, felemelő, szomorú, vidám, éreztem magam kívülállóként, biztonságban, szerettem, szerettek, és mindegyik végére helyreállt a Rend. 

Ahogy - remélem-, lassan bennem is...

Hááát, így telik a semmittevős vakációm!

 Photo by Torma Tímea, aki nem mellesleg 38 éve a barátnőm!