Minden nap ajándék!

Péntek este negyed 12, halkan duruzsol a sütő, készül a holnapi családállításra a banánkenyér; a két macsek meg hangosan "zörög" a fülembe (nemrég olvastam, hogy eddig azt feltételezték, a macskák a hangszálaikkal dorombolnak, de most kiderült: a gégéjükben keletkezik a hang... brit tudósok megállapították kezdetű hír, mindig elgondolkodom, hogy vannak nemzetek, akik időt, pénzt, energiát fordítanak ilyen és ehhez hasonló kutatásokra, mi fényévekre vagyunk ettől, már hozzáállásban is).

Címet egyelőre nem találtam a mai bejegyzésnek és annyi gondolat van a fejemben, hogy biztos nem lesz belőle egy kerek sztori, majd kiderül, hogyan alakul.

Hazafelé jövet határoztam el, hogy ma írni fogok: rengeteg érzés kavargott bennem, amik kissé elhalványultak azóta, de azért megpróbálom őket összeszedni. Erre a hetemre azt hiszem az eklektikus a legjobb szó, minden volt benne (és még nincs vége!). Egyik probléma (vagy nevezzük inkább megoldandó feladatnak) a másik után, olyan emberek rúgtak belém, akikről nem gondoltam volna; és olyanoktól kaptam segítséget, akikről szintén nem gondoltam volna, illetve olyanoktól is, akikről tudom, mindig mindenben számíthatok rájuk (ez valami felemelő érzés!) és ők is rám! Voltam nagyon fent, nagyon lent, elbizonytalanodtam dolgokban, aztán megerősítést kaptam; amikor azt hittem, rosszabb már nem lehet, lett. Éreztem azt, hogy feladom, mert már nem bírom, aztán tudatosan próbáltam az összes "rosszban" megkeresni a jót! És csodák csodájára mindig találtam valamit! De mára már nagyon elfáradtam lelkileg, főleg amiatt, mert mindezt úgy próbáltam magamban rendezni, hogy a gyerekek a lehető legkevesebbet kapják belőle. Alig vártam, hogy megnyomjam a 3-as kapucsengőt azon a bizonyos kapun, ahol mindig megnyugvást találok és rengeteg szeretetet kapok! Családállításon voltam segítőként késő délután, este.

Az odafelé út az izgalommal teli várakozásról szólt. Mivel a péntek délutáni autós közlekedést Budapesten párszor már megjártam, így a Városligetben letettem a szervizből frissen elhozott kocsit (parkolótalálás most is tökéletesen működött) és onnan tömegközlekedtem. Ez nem túl gyakran fordul elő velem, mióta nem a Belvárosban dolgozom, kicsit úgy is éreztem magam, mint egy UFO. Teljesen elszoktam a tömegtől, a lökdösődéstől, a türelmetlen emberektől, akik egy pillanat alatt robbannak, a sok turistától, a folyamatos dudálástól. A 4-es, 6-os minden megállóban perceket állt, mire be tudta csukni az ajtót, az utasok egyre türelmetlenebbek lettek és egyre ellenségesebb pillantásokkal keresték a renitenst, aki megint nem hagyja csukódni az ajtót... késtem pár percet, de szerencsémre ezzel ma mindenki így volt és nem maradtam le semmiről.  Az összes állításban szerepeltem, kaptam hideget, meleget, de olyan békével a szívemben jöttem el, hogy az összes problémám más megvilágításba került! 

És a hazafelé út is egészen másképp alakult! Mivel nem rohantam, az Oktogontól lesétáltam a Széchenyi-fürdőig. Magamban mosolyogva andalogtam a Andrássyn egyedül és végtelenül szabadnak éreztem magam! Nem voltam időhöz, se máshoz kötve, kerülgettem a kutyasétáltatókat, a kicsípve buliba igyekvő fiatalokat, elnéztem a padon ülő, rádiót hallgató hajléktalant és a limuzinból integető külföldieket. Lüktetett az egész város, de ez nem a délután tapasztalt ideges lüktetés volt, hanem valami egészen más. Mert bennem is egészen más volt... élettel teli nyüzsgés! Odaértem a kocsihoz, a Városligeti Sörsátorban épp valami rock koncert zajlott. Bedobtam az anyósülés elé a cipőimet és mezítláb vezettem haza. Imádok este hazajönni Budapestről! Amikor kiértem az M3-as kivezetőjére, leengedtem az ablakokat, átfújt az egyre hűvösebb levegő és üvöltve énekeltem hazáig... Kedvenc dalom a Vad Fruttiktól a Lehetek én is. Azt kétszer; aztán Rúzsa Magdi Szerelem című számát (két perccel ezelőttig meg voltam győződve róla, hogy ennek a számnak - ha már rákerestem, meg is hallgatom - Nyár van a címe...). Tavaly nyáron lett nagy kedvenc ez a szám: életem első ejtőernyős ugrása, a Balaton és egy rövid, de felejthetetlen kaland fűződik hozzá, meg úgy összességében a NYÁR. Ezt követte a P.Mobil Kétforintos dala, majd az Anna and the Barbies Ünnepélyen fogadom című nótája. Ez legalább annyira eklektikus összeállítás, mint a hetem :-) 

Ahogy lejöttem az autópályáról Gödnél, visszavettem a tempót meg a hangerőt is. Általában betartom a sebességhatárokat, ezen a szakaszon pláne, miután pár éve lefotóztak 89-cel 50 helyett (khm...) és kétszer igazoltattak is (életemben ez a két igazoltatásom volt összesen). A mai lassításomnak köszönheti egy sünike az életét, időben észrevettem és szinte állóra fékeztem a kocsit, hogy kényelmesen és épségben átcammoghasson az úttesten. Jó érzés volt utánanézni... Hazaértem, mezítláb nyitottam kaput, beálltam, bejöttem a lakásba, ahol két, igen álmos macskaszempár fogadott. 

Tettem-vettem, töltöttem egy pohár bort (régen azt gondoltam, hogy amikor valaki egyedül iszik, az nagyon gáz... aztán több évi egyedül élés után eljutottam oda, hogy nem és ma már simán megiszom egyedül egy pohár bort, ha ahhoz van kedvem); kiteregettem, összedobtam a sütit (ami azóta már hűl) és leültem írni. Elgondolkodtam azon már hazafelé, séta közben, hogy mennyire jól érzem magam egyedül is. Ha ezt nekem valaki évekkel ezelőtt mondja, kiröhögöm! Sokszor látok szánakozó tekinteteket, mikor valaki megtudja, hogy egyedül élek két gyerekkel. Pedig sokkal jobban érzem magam, mint amikor egy rossz házasságban éltem (persze azóta sok év eltelt és én is rengeteget változtam). Akkor magányosnak éreztem magam, most akkor sem vagyok az, amikor teljesen egyedül vagyok. Sőt, egyre jobban érzem magam... és amilyen párkapcsolatokat látok magam körül, a legtöbbször megerősítést nyer, hogy jó döntés volt, még ha sokszor nem is könnyű... de azt is tudom, hogy nem ez az élet rendje és néha kicsit félek, hogy annyira megszokom az egyedül létet, olyan jól elvagyok, egyre kerekebb a saját kis életem, hogy nem fogom észrevenni, ha kopogtat az, akit érdemes lenne beengedni... egyedül halok meg és mire három hét múlva rám találnak, már félig megettek a farkaskutyák (Bridget Jones után szabadon).

Kicsit lelkiismeret-furdalásom van amiatt, hogy az utóbbi másfél-két hónapban alig írtam... annyi minden összejött és hiába van egy csomó téma a fejemben, meg kell érniük, mint egy baracknak. De bevallom, nagyon jól esik, amikor jönnek a "reklamálások", az aggódó üzenetek, hogy minden rendben? rég írtál!. És ma reggel ez az üzenet várt: "Szia Bea! Szóval, feltűnt, hogy egy ideje semmit nem látok tőled, így rádkerestem, és egyszerre elolvastam az összes írásodat. Szenzációsak! Annyi érzés, elfogadás, életöröm és energia van benned, hogy szinte irigykedem!" - hát ezért érdemes fennmaradni hajnali kettőig és írni, átírni, újraolvasni, megint átírni... egészen addig, amíg nem érzem azt, hogy ha nem is tökéletesen, de vissza tudom adni azokat a gondolatokat, érzéseket, amik bennem vannak. 

Hálás vagyok az életemért az összes nehézségével együtt, az apró és a nagyobb örömökért, a mosolyokért, a könnyekért, de legfőképp azért a sok szeretetért, amit nap mint nap kapok, időnként a legváratlanabb emberektől...