Minden nap ajándék!

Ma gyalog mentem a gyerekekért a suliba, úgy vittem őket edzésre, majd jöttünk haza. Elég sokat ülünk autóban, kezd elegem lenni belőle, ráadásul lassan szeretném, ha egyedül közlekednének, bringával, rollerral; ezért bejárjuk az általuk használt utakat. Arra is rájöttem, hogy így sokkal többet és teljesen másképp beszélgetünk, mint amikor ülnek mögöttem a kocsiban és én még a vezetésre is koncentrálok. Összesen ez olyan 8 km gyaloglás volt nekem, odafelé bandukolás közben született meg ennek a bejegyzésnek az ötlete...  és elég hosszan vajúdtam a címén... végül ezt találtam ki, de most elbizonytalanodtam és gondoltam, megnézem a pontos meghatározást, íme: "Az örökmozgó (perpetuum mobile) olyan hipotetikus gép amit ha egyszer beindítunk, örökké mozgásban marad, miközben nem von el energiát a környezetétől és a belső energiája is állandó szinten marad." (Wikipédia)

Hááát, a meghatározás és köztem igen kicsi az átfedés, de úgy megbarátkoztam közben vele, hogy marad ;-) és a végére hátha akad némi párhuzam is... (most beugrott a jelenlegi egyik kedvenc zeném szövegrészlete:

"Hiszem, hogy két paralel történet
A végtelenben összeérhet."  

 Mozgás, sport... Az egész blogírás ötlete ugye egy reggeli kocogás közben pattant ki a fejemből és az volt az eredeti cél, hogy megmutassam: 40 felett is lehet igencsak aktív életet élni, akkor sem késő akár elkezdeni mozogni és lehet ugyan gyűjteni a kifogásokat, de ezzel csak magunk alatt vágjuk a fát..

Gyerekkoromban sem voltam már az a típus, akit ha letettek egy sarokba, ott maradt... olyan helyen nőttem fel, ahol leginkább fiúkkal voltam körülvéve; így többet fociztam, másztam fára, pecáztam és bringáztam, mint amennyit babáztam. Anyukám mindig azt mondta, hogy úgy nézek ki, mint egy térkép: kék, zöld, lila és sárga foltok tarkították a lábamat, visszatérő vendég voltam a sebészeten. Kipróbáltam a kosár- és a kézilabdát, de hamar kiderült, hogy a gömbérzékem nulla. Általános iskolában kötelező volt az úszás, de arra emlékszem, hogy az úszómester állandóan üvöltött, valami hosszú rúddal csapkodta a fejünket, ha valamit rosszul csináltunk; egyébként is az óráink fele elmaradt, mert valami szűrőberendezést javítottak, így úszni sem tanultam meg igazán, csak 18 évesen, önszorgalomból, egy bányatóban... érdekes módon félni sosem féltem a víztől. 12-13 éves koromban kezdtem hosszabb távokat bringázni a legendás Szputnyik versenybringámmal és igen hamar bele is szerettem ebbe a sportba... aztán 16 éves korom körül jött egy bukás, majd egy elhibázott tornaórai szekrényugrás, aminek térdműtét lett a vége. Bringa ment a garázsba, engem még tesiből is felmentettek, eléggé eltunyultam... Érettségi, Párizsba költözés, ahol ugyan sokat gyalogoltam meg rohangáltam a gyerekek után, de még többet nasiztam velük, így 3 hónap alatt sikerült 8(!!!) kg-t felszednem, úgy, hogy szinte észre sem vettem... Aztán elkezdtem tornázni járni, de ezzel párhuzamosan a kifogásokat is gyártani, amikor épp nem volt kedvem menni... és ezt olyan szinten fejlesztettem tökélyre, hogy hosszú-hosszú évekig alig mozogtam. 2000 körül, az akkori kolléganőimmel eljárogattam tornázni, különösebb rendszeresség nélkül, leginkább a lelkiismeretem megnyugtatására és volt egy időszak, amikor munka előtt kijártunk a Margitszigetre, a Hajósba úszni, de azt meg főleg a fel-felbukkanó vízilabdás fiúk miatt tettük ;-)

2004-ben született Lili, 2005 végén megérkezett Milán is, és rá pár hónapra elkezdett zsibbadni a bal lábam. Elmentem egy ideggyógyászhoz, aki miután kicsit megtekergette, megkocogtatta a lábam, csípőm, "megnyugtatott", hogy semmi komoly, ne foglalkozzak vele, biztos elkezdtek meszesedni a csigolyáim... én meg elhittem, nem foglalkoztam vele, pedig nem csökkent a zsibbadás, sőt, már fájt is... de közben elkezdett atomjaira hullani a házasságom, volt szétköltözés, újrakezdés, visszamentem dolgozni, gyerekek bölcsibe, oviba kerültek; kisebb gondom is nagyobb volt egy kis lábfájásnál és észrevétlenül megtanultam a fájdalommal együtt élni... 2008 őszére eljutottam oda, hogy reggel még egész jól elvoltam, délutánra viszont már úgy fájt a lábam, hogy menni alig tudtam. Egy ismerős ajánlására kerültem a volt Budai Honvédban működő Országos Gerincgyógyászati Klinikára, ahol egy CT és egy MR után megállapították, hogy az L.V-S.I csigolyáim közti porckorongot az előre-hátra mozgó csigolya bedarálta, összeér a két csigolya és a kettő közé beszorult a bal lábamba menő ideg... minél előbb műteni kell, várólista másfél év (!!!), a titánötvözetű csavarok miatt... Rendszeres kontrollra jártam, aztán már annyira gáz volt, hogy előrevettek a várólistán, mert félő volt, hogy ha elnyiszálódik az ideg, vehetek egy tolószéket magamnak az életem hátralévő részére... 2009-et írtunk, 36 éves voltam, két kisgyerekkel és egy romokban heverő házassággal.

Lili 5. születésnapján, 2009. július 6-án műtöttek. A 3,5 órára tervezett műtétből 5,5 lett, kaptam 6 csavart és egy távtartót: 

Ezt a rtg felvételt akkor nyomtattam ki, mikor először repültem a műtét után ; ki tudja, hátha becsipogok a detektoros kapun :-)

A műtét előtt kitöltettek velem egy kb. 20 oldalas kérdőívet a fájdalommal és annak a mindennapjaimra gyakorolt hatásával kapcsolatban. A műtét után egy nap intenzív, majd másnap megjelent egy pszichológus az ágyamnál... és elmondta, hogy miután kielemezték a válaszaimat, arra jutottak, hogy elég depresszió közeli állapotban vagyok és megkérdezte, lenne-e kedvem beszélgetni vele... Volt. Meg időm is. Kb. két órát ott ült az ágyam mellett, mindenféléről beszélgettünk, gyerekkortól kezdve, feltört belőlem egy csomó, az évek alatt elfojtott érzés, fájdalom, el voltam keseredve, fogalmam nem volt, mi lesz velem, hogy fogok mozogni, járni, a gyerekeket ellátni; féltem a jövőtől és nem csak a műtét miatt... akkor már jó ideje érlelődött bennem, hogy a házasságomnak nincs jövője, hogy már csak lehúzzuk egymást, de nem mertem meghozni a döntést, hogy kimondjam, vége. 

Aznap történt még valami... felhívott egy volt kollégám, sírva, hogy az egyik közös kollégánk meghalt 37 évesen, rákban, 3 gyereket hagyva maga után... Ott, a műtét másnapján döntöttem el, hogy elválok, új életet kezdek, odafigyelek magamra, mert nem akarok úgy élni, akármeddig is élek, hogy boldogtalan vagyok, őrlődöm, egyik betegségből a másikba és nem akarom ezt a példát mutatni a gyerekeimnek! 

2010 tavaszán aztán szétköltöztünk, majd teljesen kulturáltan, békében elváltunk.

4-5 hónappal a műtét után kezdtem el jógára járni. Az elején kb. olyan voltam, mint a Bádogember, komolyan, még nyikorogtam is! Kb. egy évig jártam és olyan hihetetlen változásokon mentem keresztül, hogy ha nem velem történik, nem hiszem el! Olyan pózokra voltam képes, amit sosem hittem volna és a lelkemnek is nagyon-nagyon jót tett! Megtanultam kicsit visszavenni az állandó pörgésből, kicsit lehiggadni, befelé figyelni. Ezzel párhuzamosan jött a bringázás, eleinte csak a Sződligeti öbölig, ami mondjuk 7 km, majd Vác, ami 12 és egyre messzebb merészkedtem! Verőce, Zebegény, Szob, nagy ritkán a Naszály, jobban szeretem a sík terepet; bár egyszer egy társasággal lejöttem montival az erdőn keresztül, hát, az is egy élmény volt, egyszer talán... Aztán csatlakoztam egy sárkányhajós társasághoz, de oda nagyon ritkán, csak hobbiból járok le; és tavaly ősszel jött a futás... Lili elkezdett atletizálni, én meg ültem a pálya szélén és vártam az edzés végét... az egyik sorstárs anyuka vetette fel, hogy menjek el vele futni! Éééééén??? Világ életemben utáltam a futást, hajdanvolt bringás koromban az volt az erőnléti edzés, villamoshoz sem futottam, inkább megvártam a következőt... Na, de még mindig jobb, mint a semmittevés (főleg egy örökmozgónak), próbáljuk ki! Kondim azért volt a bringázás miatt, így elsőre, magamat is meglepve könnyen lefutottam 5 km-t! Másnap mondjuk lábra állni alig tudtam, hisz ez egy egészen már terhelés, mint a biciklizés, de baromi jól esett! És rákaptam... rovom a köröket az erdőben, néha Vác felé a bringaút mentén futok és mindig találok valamit, ami továbbvisz... na jó, nem mindig! Volt már olyan, hogy 1,5 km szenvedés után azt mondtam, hagyjuk, ez ma nem az én napom! De többnyire jól esik, főleg reggel futok, miután leraktam a gyerekeket a suliban és mielőtt nekiülnék dolgozni. Rendszerezem a napot a fejemben, ott születnek a blogtémák, vázlatok.

Ősszel pedig, 5 évvel az után a műtét után, ahol még az forgott kockán, hogy egyáltalán járni tudok-e majd, barátnőkkel négyen, maratont futunk, váltóban... egyelőre. De nem a váltó a végcél... ;-)