Ezen a hétvégén ismét Életgyógyász tanfolyamon voltam... vagyis részben. Tegnap ott voltam, az egyik általam legjobban várt téma volt terítéken, NLP. Nagyon érdekes gyakorlatok voltak, jól éreztem magam, bár amikor az életfonalamat elsőként egy kötéltáncos köteleként láttam, az kissé megrémített... de most nem is erről szeretnék igazán írni, bár ahogy boncolgattuk a ma reggeli helyzetet, arra jutottunk, hogy a pocsék ébredésemnek némi köze azért van hozzá...
Szóval ma reggel olyan fejfájásra és fülzúgásra ébredtem egy amúgy is zaklatott alvásból (ami egyébként nem jellemző... fülzúgás=egyensúlyi probléma... kötéltánc, mint élet??), hogy képtelen voltam felkelni, így némi önmagammal vívott harc után lemondtam a mai tanfolyamot, gondoltam pihenek, blogot írok (két napja készülök a Szabadság című bejegyzésem második részének megírására), olvasgatok, heti tervet készítek, befejezem a hétfő reggel leadandó fordítást kényelmesen, stb.; szóval nagyjából a kanapén készültem eltölteni a napot.
Fél 11 körül azonban Karesz barátom, más néven SárkányKaresz (és ez nem a természetére utal) hívott, hogy micsinálok, jajneagonizáljakmár, különben is egész télen a jó időre vágytunk, itt van, negubózzakbe, hanem kapjam össze magam, menjek ki a levegőre és van 20 percem, hogy az alsógödi parton legyek sárkányozásra készen. Nem tudtam neki ellenállni :-)
Lezuhanyoztam, felöltöztem, bringára kászálódtam és akkor tűnt fel, hogy baromira fúj a szél, semmi másra nem vágyott a szaggató fejem... na de ha már kibújtam a takaró alól... legurultam a partra, persze ott még jobban fújt és kiderült, hogy heten vagyunk összesen, abból két gyerek mínusz Karesz fele, aki a kormányos is egyben... és hogy egy óra múlva várnak minket Felsőgödön, a Madarak és Fák Napja alkalmából szervezett rendezvényen, ahol be is állhatnánk akár a BodyArt bemutatóba.
Mint viszonylag régi sárkányos elhelyezkedtem bal egyben (érdekes, hogy ugyan jobbkezes vagyok, de csak bal oldalon tudok evezni), mellettem egy 13 éves kajakos srác, aki tegnap jól kihajtotta magát, de indulásnál még igen lelkes volt! Elindultunk felfelé a Dunán, iszonyat szembeszélben... kis időbe telt, míg ráhangolódtunk a ritmusra (dobosunk nem volt) kitapasztaltuk a hullámzást aztán viszonylag jól haladtunk. Hamar beértünk a holtágba, ott szélcsend volt, kezdett a jónép fáradni, felmerült, hogy talán vissza kéne fordulni, hisz kb. negyed távnál vagyunk, kevesen vagyunk és ha kimegyünk a holtágból, akkor jön a fekete leves, még vagy másfél-két kilométeren keresztül. De nem adtuk fel! Kiértünk a főágra, pofán vágott a szél, de sütött a nap és csak húztuk, húztuk. Nem állhattunk meg pihenni, mert azonnal sodort visszafelé a szél, volt olyan szakasz, amit úgy tettünk meg, hogy szinte egyhelyben állt a hajó, hiába eveztünk ezerrel! Andris mellettem fáradt, elkedvetlenedett, elkezdte mondogatni, hogy ez nem fog menni, nem haladunk, túl közel sodort a víz a parthoz, de meg sem hallottam... kiszúrtam a távolban a túloldalon egy homokpadot, ami akkor még alig látszott, de tudtam, hogy a célunkkal pont szemben van. Csak azt néztem. Nem érdekelt, mi van oldalt, hogy állunk egy helyben, csak a célra fókuszáltam és biztos voltam benne, hogy megcsináljuk!! Elkezdtem mondogatni, hogy dehogynem, megcsináljuk, egyre közelebb vagyunk, evezzünk lassabban, de húzzunk nagyobbakat, mondtam, hogy ha mi elöl nem evezünk rendesen, akkor a többiek sem fognak, meséltem neki a süket békáról, mindenféle motivációs videókról, amiket az utóbbi években láttam, az amerikai focis srácról, aki bekötött szemmel a pálya háromnegyedén átvitte a társát, hogy sokkal több van bennünk, mint amit elhiszünk magunkról és közben húztam és azt vettem észre, hogy nem fáj sem a hátam, sem a karom, hogy már a fejem sem fáj, hogy élvezettel csapom bele a lapátot a vízbe, hogy már tiszta víz mindenem de ez mekkora ajándék!!! Ajándék, ahogy süt a nap, ahogy a zöld megszámlálhatatlan árnyalata vesz körül, hogy egyre nagyobbnak látszik a homokpart, hogy már látom rajta az emberek alakját kirajzolódni, hogy már látom jobb oldalon a fák mögött a házakat és aztán feltűnt az a hely is, ahol ki fogunk kötni!! Már szinte gépiesen lapátoltam, nem kellett figyelni a mozdulatokra, csak arra, hogy a többiekben tartsam a lelket és hogy higgyék el, képesek vagyunk rá, megcsináljuk és ez milyen klassz érzés lesz!!
És egyszercsak ott voltunk. Odaértünk. Nem tudom hogyan. Boldogok voltunk, mindenkinek ragyogott az arca és alig hittük el, hogy tényleg megcsináltuk!!
A folyamatos támasztástól totál merev lábakkal kászálódtam ki a hajóból, alig tudtam menni, Karesszal megöleltük egymást és megköszöntem neki, hogy kirángatott a punnyadásból mert ezzel megint bebizonyítottam magamnak, hogy a határaim sokkal kijjebb vannak, mint azt gondolom, hogy tényleg minden akadály legyőzhető, ha az ember csak a célra koncentrál és hogy egy újabb lépést tettem az igazi vezetővé válás felé, aki nem csak mutatja az utat, hanem elöl halad rajta és húzza magával a többieket! Ezért volt a reggeli fejfájás, az otthonmaradás...
A normál körülmények között 40-45 perces utat 75 perc alatt tettük meg, fantasztikus érzés volt célba érni, de az út alatt szerzett tapasztalat volt a mai nap igazi ajándéka!
Mert "az út, ami boldoggá tesz, nem a végcél..." (Idézet A békés harcos útja c. filmből)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.