Minden nap ajándék!

Hétköznap este. Lassan éjfél, gyerekek rég alszanak; egy pohár rosé, néhány mécses és a két veszettül doromboló macsek társaságában ülök a kanapén. Csend. Béke. Körülöttem, bennem.

Ma volt az iskolában Lili, a lányom osztályában az Anyák napi ünnepség, tegnap pedig Milán, a fiam osztályában. Nem írtam még róluk, pedig elég jelentős szerepet töltenek be az életemben, a mindennapjaimban :-) 

Lili lassan 10 éves lesz, Milán pedig december legvégén volt 8. Ültem ma az osztályteremben, tegnap pedig az iskola ebédlőjében és azon merengtem, miközben hol nevettem, hol a könnyeimet nyeltem, hogy néha még mindig olyan hihetetlen, hogy Anya vagyok. Pedig naponta százszor hallok " Anyaaaaaaaaaaaa, ..." kezdetű mondatokat, mégis egy századmásodpercre elgondolkodom a mai napig, mielőtt valamelyik gyerekkel kapcsolatban az "anyja neve" rovatba beírom a sajátomat. Emlékszem, mielőtt Lili megszületett volna, valaki mondta, hogy majd meglátom, onnantól kezdve, hogy gyerekem lesz, megszűnök a nevemen létezni, én leszek a Lili anyukája. Ennyire azért nem drasztikus a dolog, bár közben Milán anyukája is lettem; de tény, hogy magamon is tapasztalom, némelyik osztálytárs szülőjével kapcsolatban: fogalmam nincs, hogy hívják, ő a Peti, a Zita és még sorolhatnám anyukája/apukája, gondolom velem is vannak így többen. 

Mikor Lili megszületett és hirtelen anya lettem, fel sem fogtam, mit jelent; fokozatosan váltam anyává, mindig új és új helyzetek, történések, érzések által. Hallgattam ma és tegnap a verseket, dalokat, egymást váltották az emlékképek a fejemben: az első mosolyok, az első lépések, az első szavak; az első Anyák napja az oviban, az iskolában... és hogy úristen, már mekkorák, de hisz' most születtek!! 

Tegnap is és ma is a pótanyukám ült mellettem az ünnepségeken, akinek legalább annyit köszönhetek, mint az Édesanyámnak... őt még a gyerekek születése előtt kaptam ajándékba a Sorstól és rengeteget tanultam tőle a gyerekneveléssel kapcsolatban, bár azt hiszem, nem ez a legjobb szó! Nem gyereket nevelni tanított, tanít; sokkal inkább arra, hogy mutassak példát, hisz a gyerek másol; hogy hogyan szeressem, tereljem, fogadjam el őket olyannak, amilyenek, hogy a két teljesen különböző gyerekemet ne hasonlítgassam... szóval igazából engem "nevel" ... sokszor kérek tőle tanácsot, de arra is volt már példa, hogy amikor úgy gondolta, valamit nem jól csinálok, akkor azt nagyon finoman, szeretettel, magától a tudtomra adta. (Van ám pótapukám is, aki tulajdonképpen "örökbe fogadott", amikor Apu meghalt és úgy beszél rólam, velem, mintha a harmadik lánya lennék! :-))

És bizony ez a "nevelési módszer" visszaköszön: nagyon meghatódtam Lilin, aki pár hete, mikor az ünnepségre elkezdtek készülni, szólt a tanító néninek, hogy bár neki nincs nagymamája, de a pótnagyija jön az ünnepségre (mint minden évben) és szeretne egy nagymamás verset is elmondani... meghívót készített neki is, számon tartotta, hogy nehogy elfelejtsük az ő virágát... Milán ennél "pasisabb", amúgy is nehezen mutatja ki az érzelmeit, de tudom, és láttam is tegnap, ma, ahogy a pótnagyit átölelte, hogy neki ugyanolyan fontos, még ha nem is beszél róla.

Pasisságról és Milánról jut eszembe: ugyan másfél évvel fiatalabb Lilinél, de már tavaly, elsőben sem foghattam a kezét az iskola 200 méteres körzetében. Ez ma már odáig fajult, hogy amikor reggel viszem őket suliba (általában a két, velük szinte egyidős unkatesóval együtt), akkor a "kicsik" a kocsiból kiszállva előre rohannak se puszi, se pá, nagy ritkán a kapuban utolérve kegyesen engedélyeznek egy puszit a fejük búbjára; a legnagyobb fiú előttünk baktat, mi meg Lilivel a sor végén kézen fogva ballagunk, egész az épület bejáratáig. Hétfőn, amíg Lili atlétika edzésen volt, Milánnal kettesben lesétáltunk a kiserdőből a Feneketlen-tóhoz - persze útba ejtettük a fagyizót is -, megnéztük a kiskacsákat, mennyit nőttek egy hét alatt, elnéztük a horgász bácsit, ahogy tudományosan babrált a halkajával, botokkal, lesétáltunk a Homokszigethez, ellenőriztük a holtágban a vízmennyiséget... senki nem járt arra rajtunk kívül és egyszer csak Milán becsempészte a kis kezét a tenyerembe, úgy bandukoltunk a Duna-parton... nekem ez volt az egyik Anyák napi ajándék!

Persze kaptam tőlük még vasárnap, amikor Apukájuk hazahozta őket egy-egy saját kezűleg készített gyöngyökből fűzött virágot; az iskolában készített ajándékot és ragyogó arccal elmondott Anyák napi versikéket is... amik feledtetik a szanaszét hagyott szennyest, a tízóraira kapott Túró Rudi papírját az olvasókönyvben, a padlón szétszórt Lego darabkákat, amikbe éjjel belelépek, a naponta húszszor ismételt mondatokat (menj fogat mosni!, rakd el a cipődet!, összepakoltad a táskádat? hol az üzenőd? siessünkmárelkésünk!); a foghegyről odavetett válaszokat, a durcázást, a veszekedéseket. 

Jó néha a napi rutinból kilépve elmerengeni, hogy milyen klassz dolog és milyen baromi nehéz Anyának lenni... hogy az én Anyámnak sem volt könnyű... kicsit másképp látom őt, mint ahogy annak idején... Mennyi mindenre mondtam, hogy na, én ezt majd másképp csinálom, és sok van, amit valóban másképp csinálok. Olyan is akad bőven, amit ugyanúgy teszek, néha ledöbbenek, hogy az ő mondatait hallom vissza a saját számból! És bizony olyan is van, amit másképp szeretnék, de nem mindig sikerül... 

 Ma 10 éve halt meg Anyukám...