Minden nap ajándék!

Azon gondolkodom így pénteken pontban éjfélkor, hogy hogyan teltek az estéim 10 évvel ezelőttig, amikor még nem voltak gyerekeim... és szinte alig tudom felidézni, holott 30 évem telt el úgy :-)

Vagyis nem egészen, hiszen több, mint két évet babysitterkedtem és együtt is laktam a családdal, ahol három gyerekre vigyáztam; így volt már fogalmam róla, hogy is néz ki ez a történet, még mielőtt a sajátom megszületett volna (lehet, hogy ennek a tapasztalatnak is van némi köze ahhoz, hogy csak 31 évesen lettem anya ;-) ) A mai napig tartom egyébként a kapcsolatot ezzel a családdal, akik Párizs mellett egy kisvárosban élnek. Két éve ősszel találkoztam velük legutóbb, előtte meg 1995-ben... 1991-1993 között éltem velük és óriási szerencsém volt, hisz az első pillanattól kezdve családtagnak tekintettek, nem pedig házicselédnek, ahogy sok sorstársamat. Ha hétvégén mentek valahová, akkor is vittek magukkal, és nem azért, hogy én vigyázzak helyettük  gyerekekre, hanem hogy lássak minél többet Franciaországból, rengeteget tanultam tőlük és nem csak a francia nyelvtanra gondolok... nagyon tetszett, ahogy a gyerekneveléshez álltak, már amennyire ezt 19 éves fejjel felfogtam, inkább később gondoltam sokat vissza rá. Tetszett az emberségük, az a béke, ami náluk volt, azzal együtt, hogy állandóan pörögtek! Mikor hozzájuk kerültem a legnagyobb gyerek 9, a középső 5 éves volt; a legkisebb 22 hónapos (mindhárom fiú!). Utóbbit pelenkáztam és szinte együtt tanultunk beszélni... mikor két éve találkoztunk kb. 30 centivel volt magasabb nálam, másodéves az orvosin...  és sajnos egyáltalán nem emlékezett rám, a másik kettő viszont igen.

Az egész mai gyerekes merengés apropóját pedig az adja, hogy jelenleg a gyerekszobában 6 gyerek alszik... egy az emeletes ágyon felül, kettő alul, három pedig a földön, hálózsákban.

A hatból egy az enyém, Milán. Neki december 30-án van a szülinapja, olyankor nem szoktunk gyerekbulit tartani. Ott a Karácsony, az Újév; mindenkinek elég a vendégeskedésből plusz amíg kisebb volt, sokat betegeskedett télen, így az a szokás alakult ki, hogy a május 19-i névnapjához közel tartunk gyerekbulit. Még a régi házunknál, ahol nagy szimbiózisban élt egy csomó gyerek a környéken, volt buli otthon a kertben, volt játszóházban és az idén azt kérte Milán, hogy pár barátja hadd aludjon itt. Na ez van ma :-) Lilit elpateroltuk egy barátnőjéhez, hogy ne rondítson bele a kispasik bulijába. Mivel az idő sem volt túl kegyes hozzánk az elmúlt egy hétben, meg amúgy is ezek a 9-10 éves fiúk erősen érdekeltek a különböző kütyükben, szerveztem neki egy kockulós estét :-) XBOX, Minekraft, okostelefon. Vívtam magammal, pontosabban elég gyakran vívok magammal komoly csatákat ez ügyben, mert sokszor legszívesebben kivágnám az összeset tévéstől... szerencsére nem mondhatom, hogy függők lennének (bár Milán erősen hajlamos lenne rá, ha hagynám), de mivel állandóan jövünk-megyünk; főleg tavasztól őszig szinte kint élünk a kertben, a Duna-parton, a Börzsönyben, nem is nagyon van idejük játszani velük... azért időnként hagyom, mértékkel. A tv-zés sosem volt probléma nálunk, hisz én egyáltalán nem nézem, így ők sem igazán, illetve Lili most rákattant egy csajos sorozatra, de ez egy különálló téma... :-)

Szóval a mai barátos este a technika jegyében zajlott és minimális közbeavatkozásra volt szükség, egész jól meg tudtak egyezni egymás közt, hogy ki kivel és mivel játszik épp, persze azért voltak súrlódások meg rászólások (leginkább azért, mert próbálták túlkiabálni egymást úgy, hogy fél méteres távolság volt köztük).

Fél 11-ig hagytam őket játszani, utána pizsi, kilogisztikáztuk, hogy ki hol alszik, megágyaztunk, elfoglalták a vackukat és még ment a "sustorgás" kb. ugyanazzal a hangerővel, amivel xboxoztak :-) Érdekes, hogy ez a lányoknál milyen másképp működik, ők tényleg képesek már most, 10 évesen órákig susmusolni csendben lefekvés után :-) Aztán egyszer csak csend lett... kíváncsi vagyok, mikor fújnak ébresztőt reggel ;-)

Lili megszületése után hamar megtelt gyerekzsivajjal a ház, már csak azért is, mert igen nyűgös baba volt, illetve baromi jól elvolt karban, ölben, de amint leraktuk nemtetszését fejezte ki... ez valószínűleg az én hibám is, "elrontottam" már az elején, amikor alig vártam, hogy a kezembe vehessem! Az altatását egyértelműen elszúrtuk, 3 éves koráig nem aludt el egyedül és számtalanszor kelt éjszakánként, én meg átmentem zombiba... Majd megszületett Milán másfél évvel később, hihetetlen nyugis baba volt, evett, aludt, ahogy a nagykönyvben meg van írva! Mindkét gyerek elég hamar szocializálódott: először csak a szomszéd gyerekekkel, - igen komoly mennyiségű, hasonló korú gyerek élt a környékünkön -, majd bekerültek bölcsibe, oviba, hamar alakultak a barátságok és sokszor azon vettem észre magam délután, mikor munka után hazavittem őket, hogy még 10 perc sem telt el, de fogalmam sincs, épp melyik szomszédban vannak, viszont a mi konyhánkban is volt 3-4 gyerek és békésen eszegették a felvágott almát :-)

Az unokatesókkal alakult ki talán először az egymásnál alvás... Lili és a legnagyobb uncsitesó, Árisz között 8 hónap korkülönbség van, Milán és Nikosz között pedig 6 hét (pedig nem beszéltünk össze!) így eléggé egy hullámhosszon vannak, természetesen ők is itt szuszmákolnak a gyerekszobában :-) Majd jött Lilinél a barátnősottalvás, és elindult a megállíthatatlan folyamat! 

Nekem ezzel sosem volt bajom, szeretem, amikor zajlik az élet, nem zavar, ha 4-6-8 gyerek rohangál fel és alá, amennyiben jól elvannak! És szinte mindig jól elvannak, ha hagyjuk őket... ha hagyjuk őket szabadon játszani, nem akarjuk mindig megmondani nekik, mit, hogyan csináljanak, nem tartjuk őket folyamatos kontroll alatt, nem akarjuk megvívni helyettük a csatákat. Sokszor ez nagyon nehéz... hogy meddig ne szóljak vele egy vitába, akár csak hétköznap, mikor Lilivel vitatkoznak össze valamin, akár ha többen vannak. Vekerdy Tamás szerint csak akkor kell közbeavatkozni, amikor már vér folyik... na ezt azért nem várom meg, de egyre többször tudatosan hagyom őket, pedig legszívesebben beleavatkoznék, de tudom, hogy csak nekik ártanék vele hosszútávon... Persze olyan is van, amikor nagyon zizik (vagy épp én vagyok az!) és elvek ide vagy oda, nem tudom visszafogni magam! Vagy olyan, mint múlt hétvégén például, amikor Lili csajos buliban volt, Milánnak meg itt volt egy barátja. Zrikálták egymást, nem tudtak magukkal mit kezdeni; így a szakadó eső ellenére levittem őket a Duna-partra, ahol a legnagyobb egyetértésben gátat építettek, hihetetlen módon együttműködve, együtt agyalva, hogy melyik követ hová kellene rakni, húzták, vonták, görgették őket. Óriási mozgásigénye van mindkettőnek (nem is tudom, honnan örökölték), de szerintem minden gyereknek, csak sokkal kényelmesebb (a szülőknek!) leültetni őket a tv, számítógép elé, ahol "jól elvannak", látszólag... 

Körbepillantottam a nappaliban... levetett ruhák szanaszét, az ajándékba kapott játékok szintén, némi pogácsa- és banánkenyér maradék a földön, a kanapén Merci csoki összegyűrt papírja (gondolatban most megveregetem a vállam, mert minden kaját elpakoltam és elmosogattam, mielőtt leültem írni); de amikor eszembe jut, hogy elalvásnál Árisz azt mondta, hogy ez élete legjobb bulija, jobb, mint a Laserforce és majd megkéri az anyukáját, hogy ugyanezt a társaságot hadd hívja meg ő is hozzájuk, akkor egy pillanat alatt túllépek ezeken: majd holnap rendet rakunk, kiporszívózunk, ha elment mindenki; kicsit pihenünk, aztán átmegyünk raklettezni a barátainkhoz... ahol szintén van gyerek, és ahogy ismerem őket, gyerekzsivaj is lesz!